Sabolc in Japan

Archive for the ‘language’ Category

Nem engednek fényképezni a sportklubban, pedig ezt tényleg látni kéne… szóval a fenti felirat, így, ahogy a címben írva vagyon, egy teniszeseménnyel kapcsolatos hirdetményen szerepelt, jó nagy betűkkel. Sikerült kitalálni?

Ha nem, tessék katakana-Englishben gondolkozni, peá maccsi… azaz pair match.

Szarva közt a tőgyit.

Az egész úgy kezdődött, hogy Medve úr éppen egy harcművészes könyvet lektorált.

A logikus feltételezés az volna, hogy erre ő a tökéletes személy: nemcsak a harcművészetekhez van az átlagnál valamivel több köze, hanem japánul is tud. Ezzel szemben például a magyar karetedialektus inkább csak feneketlen frusztrációk forrása számára, de erről majd meséljen ő, ha akar (remélem akar, mert nagyon színesen tud :-) ).

Az éppen feldolgozás alatt álló könyv messze jobb minőségű annál, hogy alap nyelvi hibákat kövessen el, de azért nem véletlen a lektorálás.

Szóval a következőt képzeljétek el: Medve mester le-leeső fejjel olvas a gépén, időnként belejavítgatva a szövegbe. Egyszer csak felpattan és fut egy kört. Visszaül. Olvas. Felpattan.

Kérdezem, hogy mi a gond. Megmutat egy részt, amelyben a szerző szakkifejezéseket magyaráz. “XBRGFZ — ez szó szerint azt jelenti, hogy GKJFT HRMLT”.

– De hát nem azt jelenti! — kiáltozik a Medve, és rója a köröket.
– Hát mit? — kérdezem.
– Na figyelj — fog bele a magyarázatba — van a kata, amikor az ember egyedül csatázik.

És eltáncolja. Marcona beállással indít, összekattintja a fogsorát, majd forgásokkal, ütésekkel, rúgásokkal, vállból indított csapásokkal, egyenes ököllel, tenyéréllel és kemény talppal gyilkolja a levegőt, pontosan, precízen és halálosan. Mindezt azonban azzal ellensúlyozza, hogy a legszebb piedonei hagyományokat követve mellésuhogja, csattogja és kiáltozza a hangsávot, amitől e sorok szerzője csúnya fuldoklórohamot kap.

– Van aztán a gyakorlati alkalmazás. Így néz ki például a Daru stílus alapállása.

Fél lábra áll, a másik térd magasra emelve, lábfej lefeszítve, karok nyújtva, a két kéz ujjai a testtől távol csokorba csücsörítve. 

– Meg van a Sáska…

Az elöl lévő lábnak csak az ujjai érintik a földet, rovarszerű görnyedés, kezek a test előtt, két mutatóujj lefelé mutat. Mindezt a medveanatómia színezi …őőő …kevésbé botsáska-szerűvé.

– Meg van a nindzsucu.

Enyhe, természetes kisterpesz, kezek lazán lógatva, ellenfélre szigorúan néz. 

– Na most szerinted melyik a praktikus egy verekedésnél?
Csak azt akarom mondani, hogy ez a szörnyen tudományosnak tűnő kifejezés mindössze annyit jelent, hogy gondold végig, melyik az adott helyzetben célszerű eszköz, és ha például százhatvan centi vagy — néz rám, és a szembogarában látom a centiméterskálát fel-le szaladni — akkor ne próbálj engem fejtetőre mért ütéssel letaglózni. A megfelelő technika ilyenkor a kurahagi kamitsuki.

– És az mi?

– Vádlin harapás.

Vannak, akik azt állítják, hogy a kínai írásjegyek rendszere tulajdonképpen egész logikus és megjegyezhető. Ezeknek van némi igazuk.

Vannak azok, akik azt mondják, hogy az egész úgy büdös baromság, ahogy van, és ha még ugyan lennének is vezérlő elvek, egyszerűen a sok hagyományőrzésből meg balfácánkodásból kifolyólag borzalmasan össze van kavarodva az egész. Ezeknek is van sok igazuk. Például nem minden kezdő japántanuló számára világos, hogy az évszázadok során a különféle típusú írások, egyszerűsítések, elfelejtések, rontások és egyebek miatt egy-egy kandzsinak létezik több variánsa. Normális esetben persze az ilyenek kikopnak a francba a nyelvből (a másik nagyon vicces minden nyelvben, ahogy a vécé és hasonló szavakra sorra születnek a szinonimák, mert egyre piszkosabbnak érzik a direkt azért kitalált/meghonosodott újat, hogy szépen lehessen róla beszélni), de nem lenne Ázsia Ázsia, és különösképpen a japánok japánok, ha például a koszeki-ben (a név- és lakásnyilvántartásban) elírt nevükhöz ne ragaszkodnának görcsösen. (Hasonló létezik a magyarban is, például a Csizmaziák eléggé büszkék szoktak lenni rá, hogy ők nem Csizmadiák stb.).

És természetesen a modern korban vannak (vagyunk) az informatikusok, akiknek ezeket az igényeket ki kell szolgálniuk.

No, nem húzom tovább, megmutatom az általam ismert legdurvább példát: a 剣 (KEN, curugi) kandzsijára valamiért úgy emlékszem, annak idején a nagy japán kandzsiszótár 24 változatot mutatott, mindenesetre online is találtam egy példát arra, hogy 21 biztosan van.

És annyira sok van belőlük, hogy muszáj volt betenni egy csomót belőle a kódtáblákba. Már a JIS X 0208 nevű, 1978-as kódtáblában benne volt vagy tíz (és ott még külön hisztéria volt abból, hogy hová is tegyék az ilyen itaidzsi, szó szerint “eltérő alakú kandzsikat” – úgyhogy az egyik egész másutt is van, mint a többi). Íme, hogy tényleg a kódkészletben benne vannak az eltérő alakú karakterek:

剣 劍 劒 剱 釼 剣 劍 劒 剱 釼,

vagy ha valaki részletesebben szeretné látni a variánsokat, tessék egy oldal.

Hát ha további rejtvényeket tetszenek kérni, itt egy: miért mondják valakire, aki kicsit tompika, eufémizmusként (kb. mint ahogy mi az amfora szót használnánk a köcsög helyett) azt japánul, hogy dupla vé (daburujú)?

A Keihin-Tóhoku vonalon, ahol viszonylag sűrűbben előfordulok, igen modern szerelvények járnak, például van bennük LCD-képernyős (két képernyős) utastájékoztató rendszer. Az egyik képernyőn láthatók a közvetlenül releváns dolgok (a következő állomás, hol fog nyílni az ajtó, mik a további állomások, hány perc még addig), a másik képernyőn pedig alapvetően reklámok.

Mármost ha kizárólag reklámok mennének rajta, akkor azért valószínűleg még a jámbor japánok is összefirkálnák feketével a képernyőt, ezért ezek a zsivány vasutasok mindenféle társadalmi hirdetést, vicces programot, fejtörőt és hasonlókat is beraknak a programba, és igen, viszonylag jó tempóban (legalább hetente) cserélik őket. Volt már képregény, a Dárin va gaikokujin (My darling is a foreigner), van a Panasonicnak ilyen kis bújtatott reklámja, a mindenféle környezetbarát dolgokról, van kis “tudta-e, hogy” kvíz (például hogy miből született a fagyitölcsér), és tényleg vannak fejtörők (nagyon helyes kis birkákkal). Mármost a fejtörők egy része nekem túl könnyű, a másik fele meg reménytelen (nagyon gyorsan kell olvasni), de azért szoktam velük küzdeni. A múltkor gyufarejtvények voltak, az első nagyon könnyű volt (annyira, hogy meg sem találom online), de a második feladta a leckét:

Egyetlen gyufát volt szabad megmozdítani, és helyre kellett tenni az egyenlőséget.

Mármost a vonaton volt rá kb. 10 másodperc, úgyhogy ennyi idő alatt kb. az tudhatta megoldani, aki ismerte, de amikor megmutatták a megfejtést, akkor kiderült, hogy magamtól aligha is sikerült volna megoldani… ugyanis ez egy japán gyufarejtvény volt, japán zsiványsággal. A megfejtés ugyanis ez:

vagyis igen, 1日=24h, egy nap egyenlő 24 órával.

Sokat szerényedtem az előző bejelentés óta (érkezett összesen vagy öt megrendelés a Dave Barry-könyvre, tessenek belehúzni, mert csak a jogdíj kifizetéséhez el kéne adni vagy százat, így sose lesz sok jó japános könyv a Shirokuma kiadásában). Az is lehet, hogy sokkal kevesebben olvasnak, mint gondoltam (van statisztika, többféle, egymásnak nem kicsit ellentmondó, gyanítom, az olvasók egy részének a vezetékneve Yahoo meg Google), de az is lehet, hogy csak nem a marketingesek által oly nagyra becsült, 18-45 évesekhez szólok… vagy a nem jó országban, vagy nem jókor. Az mondjuk tanulságos volt, hogy a kandzsikártyákból annak idején direkt csináltunk szociálisan érzékeny változatot, alig drágábban, mint a fénymásolás ára, a kutya nem kereste, amióta megemeltük az árát, jönnek szépen sorban a megrendelések. Emeljük fel a Dave Barry-könyv árát is?

Nade ami a lényeg: Dave csak az első volt egy remélhetőleg hosszabb sorban: a Shirokuma Könyvkiadó következő, friss, ropogós könyve James W. Heisig nem kicsit híres könyve, a Remembering the Kanji magyarul, Rácz Zoltán fordításában, Megjegyezhető kandzsik címmel.

MI EZ A KÖNYV?

A könyv célja (tessenek csak beleolvasni), hogy a japánul tanulók kezébe egy olyan módszert adjon, amellyel a japán írásjegyek jelentése és írásmódja egyszerűen összekapcsolható és ezáltal mindkettő egyszerre és könnyen megjegyezhető. Ez a könyv nemcsak a kezdőknek készült, hanem a haladó tanulóknak is, akik vagy szabadulni szeretnének attól a kudarcélménytől, amit a kandzsik írásmódjának elfelejtése miatt élnek át újra és újra, vagy rendszerezni szeretnék amit már tudnak.

A szerző a kandzsik írásával kezdi, ami az első benyomások ellenére jóval egyszerűbb, mint megtanulni a kiejtésüket.
A kandzsik alkotóelemei, vagy „alapelemei” szerinti rendje, az alapelemek egyedi jelentése és képzettársítása a tanulókat felruházza azzal a képességgel, hogy „kreatív memóriájukat” használva elsajátítsák azt a sokféle alapelem kombinációt, amik egy kandzsit alkotnak.

A kandzsikhoz tartozó kulcsszó, ami az adott jel alapjelentését jelöli adja a témát a kandzsi „történetekhez”, amiknek az alapelemek a főszereplői. Ezzel a módszerrel néhány hónap alatt teljesíthető az a feladat, ami egyébként  évekbe telne. Kínai, vagy koreai diákok készségeivel felfegyverkezve, akik már ismerik a kandzsik jelentéseit és a jelek írását, a tanuló kiváltságos helyzetbe kerül az olvasatok megtanulásához. (Az olvasatokat külön kötet tárgyalja.)

Ez a kiadás már tartalmazza azt a 196 új jelet, amiket a japán kormányzat 2010-ben ismert el „általános használatú” kandzsiként.

A Megjegyezhető kandzsik kötetei tanulók tízezreit segítették már hozzá a műveltség és az írni-olvasni tudás készségének megszerzéséhez. Mindezt a saját tempójukban tehették és olyan képességek birtokába jutottak, amiknek az elérését a hagyományos módszerek már régen feladták, mert lehetetlennek gondolták olyanok számára, akik nem a kandzsikkal körülvéve nőttek fel.

James W. Heisig a nagoyai Nanzan Egyetem Vallás és Kultúra Intézetének professzora és állandó tudományos munkatársa Japánban.

MÉG EGY KIS MARKETING

Aki ismer bennünket, tudja, hogy mennyire igyekszünk gondot fordítani a pontosságra és igényességre (ami a gyakorlatban persze a leglátványosabb ügyetlenkedésekben manifesztálódik, de ezeket aztán igyekszünk javítani), de most könnyű dolgom van, mert nem magunkat kell dicsérni. Zoltán nemcsak a tartalom terén állt maximális gondossággal a munkához (és például írta át a magyar fülnek szokatlan képzettársításokat), hanem ugyanolyan türelemmel és precizitással gyomlálta a szedési és nyomtatási hibákat is. Azért igyekeztünk mi is mellétenni a magunkét, így például sok más kispéldányszámos (és sajnos néhány nagyobb példányszámos) könyvvel ellentétben, ezt a szöveget igenis látta nyomdai korrektor.

A könyv egyelőre még a kiadó címén rendelhető meg, de rövidesen bekerül majd a boltokba is (elsőként várhatóan az Írók Boltjában lesz, az Oktogonhoz közel).

Van ugye az az általános vélekedés, hogy a japán igen toleráncs nemzet, mert mindent átvesz. Aztán van az a vélekedés, hogy jó, hogy mindent átvesz, de aztán kegyetlenül a saját szája ízére is faragja (a szokásos példák a halikrás-moszatos pizza, vagy az ankóval töltött péksütemény). Végül van ugye az a tény, hogy a japán nyelv fonetikailag igen szegény (szinte csupa nyílt szótag).

Az eredményt ugye ismerjük: a japánok IMÁDJÁK a jövevényszavakat, olyan helyeken is átveszik, ahol fehér embernek nem jutna eszébe (bár amikor először láttam leírva a “featúra” szót, igen elszomorodtam, az még kimondva is alig-alig vicces, és utána kaptam a szemem közé, teljes komolysággal a “targetál” kifejezést… nyilván a “megcéloz” nem volt elég informatív).

Talán nem kell hosszan bizonygatnom, hogy a japán nyelvben is létezik a sorszámnév fogalma (sőt, még meg is lehet spékelni a számolószavakkal, az “első üveg” – ipponme -, a “második épület” – nikenme), ehhez képest hogyan hívják az autóban a sebességváltó fokozatait? Úgy van, fászto, szekando, szádo, fószu, fifuszu. Amikor először meghallottam, konkrétan elhagyta a számat a “hogy lehetnek EKKORA FASZOK?… akarom mondani, tanár úr, mire jó ez?” (vagy valami hasonló).

És hát a kiejtés, az a mai napig sokkol. Van egy japán zenekar, a V6. Nincs is ezzel semmi baj, dögös, erőt sugárzó név leírva, csak hát kimondva ugye – wait for it:

BUÍ-SIKKUSZU

Sokszor nem is bírják ők sem a túl hosszú jövevényszavakat, hát rövidítenek (hacsak lehet, négy szótagra). A The Brilliant Green nevű együttes rajongói beceneve tehát BURIGURI…

Engem mostanra nem sok minden tud meglepni a japán nyelv tekintetében, és ez alól a különféle hangutánzó szavak sem kivételek, amelyekben a japán nyelv legalább olyan gazdag, mint amilyen szegény fonémákban. Csüggedt egykedvűséggel veszem tudomásul, hogy japánul a béka úgy brekeg, hogy kero-kero, a zacskórázás hangja saka-saka, vagy ha éppen valaki népszerűbb példát keres, hát a forró vízben ide-oda húzgált vékony, fövő hús hangja sabu-sabu.

Ma viszont a főnöknek egy bemutató kapcsán sikerült úgy leírnia a titkosított hangcsatornát, hogy annyira titkos, hogy ha le is hallgatja valaki, hát nem hallatszik benne semmi más, csak gágápípí. Nem kis önuralmamba került, hogy megőrizzem a hidegvéremet…

Akkor most adnék egy kis ízelítőt abból, hogy mi van nekem humorérzék helyett, avagy ne menjünk nyelvésszel vacsorázni. Utolsó nap meghívtam mama-szant és a családot, és a fia alkoholmentes sört rendelt, mert még aznap vezetnie kell. Az egyik legújabb (állítólag már-már iható) alkoholmentes sör itt a Kirin FREE (japánul ugye furí), ez itt ni:

Ülünk az asztalnál, egyszer csak felkiáltottam, hogy de hát rájöttem, hogy ezt miért hívják FREE-nek…. hát mert “bíru no FURI“… (振り japánul valami olyasmit tesz többek között, hogy “úgy csinál, mintha”, jellemzően igékkel együtt használják, de egyébként nem helytelen főnév mögé tenni sem). Szóval hogy “olyan, mintha sör lenne”. És lehet, hogy még csak nem is tévedtem olyan nagyot…