Sabolc in Japan

Archive for the ‘Uncategorized’ Category

Vendégposzt:

A jegesmedve alapvetően magányos állat. Ül a jégtábla közepén, köpködi a halszálkákat és jégvirágot tervez a háromdés jégvirágtervezőben. Néha kicsit morog a szélviharra, de aztán elszopogat egy-két fókát és megint jó neki.

Tartsuk ezt szem előtt, ha együtt szeretnénk lakni vele.

E sorok írója — ha jegesmedveszakértőnek nem is mondhatja magát — elég komoly etológiai kutatásokat folytatott e tárgyban, és most megpróbálja összefoglalni tapasztalatait.

Nos, ahogy tévéshoposok és multilevel-csodaszerárusok fogalmaznának, “Hat egyszerű szabály a wertherek élettartamának növelésére”:

1) Ne üvölts. Mondom ne üvölts. NE ÜVÖLTS, MÍG SZÉPEN MONDOM!

Ha képtelen vagy megtanulni, előbb-utóbb kifújja a testüregeidet purhabbal.

2) Óvatosan egyél bele a kajájába.

A jegesmedve szívesen megetet téged. De ha megeszed az utolsó falatot a tányérjáról, jaj neked. Ha üresre eszed a hűtőszekrényét, végrendelkezz. Egyél a heringkészletéből, de hozz helyette mást. Ő nem az a jószág, aki megszámolja, hány hal maradt, de ha benyit az ajtón és üres a polc, a jégkockatartóban végzed — 2×2 centis darabokban.

3) Ne kérdezz nyilvánvaló dolgokat. Pláne ne többször ugyanazt.

Ha tudod, csináld meg. Ha nem tudod, nézz utána.  Ha gyógypedagógus szeretett volna lenni, nem ragadozónak tanult volna.

4) NE meséld el, milyen jó fej vagy. NE meséld el, milyen okos vagy. Egyáltalán: NE neki meséld azokat a dolgokat, amikkel a saját kisebbségi komplexusodat szeretnéd kezelgetni.

Nézni ugyan fog rád, de nem fel.

5) A jegesmedve segít, ha értelmét látja.

Lenyújtja neked a létrát a gödörbe, de elvárja, hogy felmássz rajta. A medve megvetését vonja azonban maga után a gödör alján sírdogálás, a létra alakjának és színének reklamálása, a létra zálogba csapása. A medve megvetését kézigránáttal jelzi.

6) Ne panaszkodj.

Átúszta az óceánt. Nem fogja türelmesen hallgatni, hogy hideg a fürdővíz.

Záradék:

Kedves Olvasó, most talán aggódva töprengsz azon, te is werther vagy-e. A válasz ez esetben IGEN! :-)

Annyit morgolódtam már Magyarországgal kapcsolatban, hogy én is kicsit megijedtem, hogy tényleg ennyire rossz lenne itt minden? Ugye az én szokásos válaszom az szokott lenni, hogy hát nem, nem… de a rosseb vigye el, Japánban tényleg annyival élhetőbb a világ. Nem feltétlenül minden tekintetben jobb, de világosabb vonalak és szabályok mentén rendeződik, kiszámíthatóbb, és sokkal-sokkal kényelmesebb, pont a mindennapos apróságok terén. És persze, azt is megírtam sokszor, hogy ez jól látható degenerálódáshoz vezet az ifjabb nemzedék körében.

És hát az az igazság, hogy azért a Japánban jártak közül én még nem találkoztam olyannal, aki kifejezetten igénytelennek látta volna az országot. Olyannal, aki rosszul lett a japán ételektől, meg utálta őket borzasztóan, nem is eggyel. Olyannal, aki kiselőadást tartott arról, hogy miért is hülye minden japán, már számolni is nehezen bírom. De eddig mindenki elismerte, hogy gusztustalanul profin van megszervezve az ország, hogy a hülye se téved el a metrón és a vasutakon, hogy ha nem is oldanak meg minden problémát, de legalább szolgálatkészen hajbókolnak. Hát… úgy látszik, minden eljön egyszer. Találkoztam egy olyan emberrel, aki kifejezetten rosszul élte meg Japánt. Na jó, Finnországból érkezett… lehet, hogy Finnországban még Japánnál is jobb?

Na de az ígért lista, hogy például mi is fog nekem veszettül hiányozni Magyarországból majd Japánban most, hogy megyek vissza. Az egyszerűség kedvéért kihagyom belőle a Moszkva téri török és a Határ úti szír giroszost – girosz most már Akihabarán is van, üzbégek csinálják, tízféle szósszal és nyolcféle változatban, kiflivel, tésztával, rizzsel, pitában, burgernek meg még fene tudja hogy –, és igyekeznék a tudtommal tisztán magyar tulajdonú dolgokat emlegetni. Bár ilyen tisztességes helyekből állna az ország… talán mondanom sem kell, hogy nem mindegyiküket veti fel a pénz, pont azért, mert tisztességesek. Az egyszerűség kedvéért kihagyom az Úttörővasutat, és kizárólag evéssel kapcsolatos dolgokat emlegetek fel… lehet, hogy engem minősít, de a legtöbb egyéb dolgot úgyis meg lehet kapni Japánban, jellemzően jobb minőségben.

• A Marcello étterem és különösen a megismételhetetlen csirkés-tejfölös pizzájuk.
• A wekerlei Varga pék tepertős pogácsái.
• Bocskor Bill, Szédülős Jim és társai, de legfőképpen a cipóban felszolgált pulykaraguleves a pesterzsébeti Tortuga étteremből.
• A Lehel téri Csirke-Csibész rántottcsirkés szendvicsei.
• Ha már Lehel tér, a magos bolt diákcsemegéje (bár nagy mértékben az kegyetlenül üt).
• A Vágóhíd utcai kifőzde brassóija és sült húsa. (Ha valaki nem ismerné, ez egy elképesztő hely, hatalmas adagok, rengeteg hússal – és déltájban már zsírral is –, ezer forint alatt, persze, hogy egy csomó taxis, rendőr, meg a környéken rengetegen ott esznek).
• És végül a szép, sárga paprikák. Japánban hasonló sincs. A többit igazából ki lehet bírni, pláne, hogy néha hazajár az ember, de én rengeteg paprikát ennék… ha lenne.

Megint sikerült kicsit hosszabb szünetet tartani, megint a szokásos módon. Az ember először fogja magát, és elmegy kicsit pihenni, praktikusan minél messzebb, hogy minél kevesebb gond szűrődjön otthonról oda. Ide, ni (és ez még csak az alja, olyan 1800 méter magasan):

Ha még emlékszik valaki a régi naplóból, hogy milyen smucig bírtam lenni, kicsit talán meglepődik, hogy gyakorlatilag a világ legnagyobb összefüggő síterepére, egészen gyönyörű pályaszállásra, repülővel mentünk. Nem egészen itt laktunk, még egy kicsivel feljebb (gyakorlatilag a pályaszállások közül a legfelső alatti házban, 2070 méteren), de valahogy így nézett ki a környék:

Innen felülről talán kicsit jobban látszik, de csak a ház teteje (tényleg itt laktunk, a pályák folytatódnak lefelé, egész le 1400 méterig, volt egy pont, ahol láttuk a közúton a táblát, hogy 6 km-re jöttünk el… és persze felfelé is folytatódnak, 3000-en is felülre):

Na de akkor lőjük le a poént, hogy mi is történt: az ismerős társaság nagy erőkkel ezúttal tényleg a világ egyik legjobb és leghíresebb síterepére (Les 3 vallées, ebből is a Les Menuires nevű rész) szervezte az idei francia sítúrát, és annyira elege volt mindenkinek már az egynapos oda- és egynapos visszavezetésből, hogy megnéztük, mibe is kerül a repülő. Kiderült, hogy 21 ezer forint Genfig oda- és vissza, ráadásul a Swissnél teljesen normális dolog, hogy valaki sílécet akar szállítani a repülőn (nem extra költség). Némi telefonálás után még egy különbusz is intéződött (hogy ne a menetrend szerintiekkel kelljen menni), és így lett az egész lényegesen olcsóbb, mint pusztán a benzinköltség lett volna. Szóval nem tartott sokáig meggyőzni magunkat, hogy repülünk.

Tehát igazi úri módon, repülővel elmegy az ember a világ egyik legszebb téli üdülőhelyére:

ahol az egyetlen kín, hogy az internet (Wi-Fi) mégsem a szobában van, hanem csak a recepción, de ezzel épp együtt lehetne élni, majd néhány napi nyugalom után szembesül azzal, hogy albán hülyegyerekek nekiálltak randalírozni a szerveren. Valódi problémát persze csak ott tudtak okozni, ahol különböző okok miatt nyilvánosra volt állítva a hozzáférés, csak hát ilyenkor azért kíméletlenül előjönnek a konfigurációs hibák – én például egy automatikus frissítésnél egyetlen könyvtár egyetlen jogosultságát felejtettem el visszaállítani, mire kapott rögtön ez a blog is egy deface-t (törölni persze semmit nem tudtak). Mások nem voltak ilyen szerencsések, mi meg szembesültünk azzal, hogy a felhasználók milyen szinten össze-vissza konfigurált dolgokat üzemeltettek nálunk. Visszatérve meg persze minden a nyakamba zuhant, oszt megint nem jutott idő blogot írni.

A Három völgy egyébként tényleg nagyon vicces, hatalmas, mindenkinek jut hely, annyira magasan van, hogy itt tényleg kevés gond van a hóval (nem is volt), mintha nem is franciák üzemeltetnék, mennek a hóágyúk is a biztonság kedvéért, rengeteg ratrak, mindenki beszél angolul (még ha szörnyen is), de ennek oka van: az idelátogatók 70 százaléka külföldi. A lifteknél valóban hallatszott lengyeltől kezdve magyaron és angolon át spanyolig mindenféle szó.

A tisztelt közönség pedig ki van szolgálva. Leendő akrobatáknak például felfújják ezt a zsákot itt ni, és lehet rá szaltókat gyakorolni síléccel meg snowboarddal:

A képen a lényegesen olcsóbban hozzáférhető, nem felfújt állapotában mutatjuk a zsákot, ez már a haladó szint.

A liftek – összesen valami 173(!) darab – a lehető legváltozatosabbak. Szinte mindegyik beülős, a legtöbbje modern, de akad nem egy állós és beülős gondola is, illetve néhány hegycsúcsra kötélvasút.

Nem lennék persze én, ha nem ragadnék meg minden alkalmat arra, hogy – jó japán módjára – magamat fotóztathassam, és akkor persze már éljen az exhibicionizmus, nézze mindenki más is az én arcomat. Íme, a szerző egy kicsit köhögősebb napon, teljes harci díszben:

Végezetül a lassan már elmaradhatatlan panorámakép, ezúttal szinte teljesen körbefotózva:

Ismét sok szeretettel üdvözölnék mindenkit, aki az alábbi kifejezésekkel talált a blogra:

• olajkályha
• hátam
• japán társkereső
• tanulni 40 feletti blog
• japán női öltöző

Jaj.

… úgyismint broadband… a kicsomagolástól a csatlakozásig kevesebb, mint 3 perc alatt helyeztem üzembe a szélessávú routert. Olyan nagy meglepetésekre nem számítottam, de az finoman szólva is barátságos volt, hogy a bejelentkező képernyő azzal fogadott, hogy “na és ki a szolgáltatója és milyen előfizetéssel?”

Egy kattintás, név, jelszó, még egy kattintás, hogy Kelet- vagy Nyugat-Japánban vagyok, oszt ennyi.

És hogy ne tessenek szórakozás nélkül maradni, szép-szép az agglegényélet, de egy rövid lista arról, hogy mikről kéne leszokni, mielőtt egyáltalán megfordulna a fejemben, hogy japán feleséget akarjak:

1. A futont (ágyalj és paplan) bizony el kéne szépen pakolni minden egyes nap reggel a szekrénybe. Ezt azt hiszem, a Japánban eltöltött összesen lassan négy és fél év alatt talán tízszer, ha sikerült (na jó, másfél év kollégium volt ággyal).

2. Nem hagyjuk ott másnapra a mosatlant.

3. Sűrűbben mossuk ki a fürdőszobát (havonta helyett naponta… mielőtt ki tetszenének akadni, itt ugye az egész fürdőszoba vízhatlan, a kádon kívül zuhanyozik az ember, szóval automatikusan mosódik minden zuhanyozásnál, de ez egy átlag tisztaságmániás japán feleségnek édeskevés).

4. Nem eszünk a szerver dobozán.

5. Nem főzünk a padlón rizst. Ja, és háromszor megmossuk a rizst, mielőtt megfőznénk (és baktériumölős késsel főzünk, hogy véletlenül se kerüljön az ételbe semmi baktérium, és lehetőleg a maradék immunrendszerünk is megszűnjön).

6. Keresni kéne egy olyan állást, ahol van évi két prémium (bonus). Ez igen fontos része a japán érzelmi életnek.

7. És végül nem lövöldözünk a szobában gázos, műanyag golyós (BB-) pisztollyal… :-)

Kicsit kifogyott a hűtőszekrény, lementem jól bevásárolni Cucudzsigaokába a százyenes boltba. Meg akkor már egy kis Aquariusért is a Top szupermarkecbe, és a fene akar egy héten egynél többször vásárolni… úgyhogy komolyan kérdéses volt, hogy hogyan pakolom ezt mind fel a biciklire? De ilyen dolgok nem szoktak rajtam kifogni (van egy kép régről, ahol tízegynéhány csomaggal egyensúlyozom, majd előkeresem), úgyhogy a hűtő szépen megtelt.

Viszont két hete az orromat sem toltam a kisvendéglő felé, ahonnan kaptam a poharakat meg a tányérokat. Egyszer legalább muszáj ott vacsorázni.

El nem tudom képzelni, hogy sikerült ezt így kifogni, de ahogy ott csukom a biciklit, és nézegetem a menüt az ablakban, megint kiugrik pont a múltkori néni, nagy hanggal, hogy menjek csak be. Először azt hittem, hogy mindennap ott isznak, de kiderült, hogy ők sem voltak pont két hete, és öt perccel előttem érkeztek. Aztán beállított még egy Tacuja nevű fiatalember, aki saját bevallása szerint tejjel dolgozik (azt nem mondta, hogy gyártja, feji vagy kihordja, de nagyon nem szeretheti, mert nagy sietve három sört ivott meg). A vénasszonyok nagy csicsergést rendeztek, de lassan kiderült, hogy ki kicsoda: a két néni tényleg csak vendég, a fiatalemberrel a bowling-klubból ismerik egymást, mert csapattagok és holnap mennek versenyre (szó se róla, érdekes felkészülési mód), a mama-szan meg a mama-szan.

A Szanjú egyébként a vendéglő neve, és tényleg nem nagyon van a környéken hasonló, csak 1-2 éjjel-nappali, az is arrébb. Mondjuk hülyén is nézne ki a temetőben meg a káposztaföldön a nagyon sok vendéglő (én mondtam, hogy igyekeztem messzebb költözni, a másik irányban persze több a ház meg a botanikus kert).

Ilyen még nem volt. Ahogy gyanútlanul közelítek a tanszék épülete felé, látok néhány furcsán pislogó japánt. Nem voltak igazán ismerősek, meg egy ideje leszoktam arról, hogy akár megsértődjek, akár vigyorogjak csak azért, mert valaki hülyén néz rám. Így aztán kerültem egy kicsit, de ahogy készültem az ajtón belépni, nekem estek. Kiderült, hogy az ESS-ből valók (English Speaking Society, az egyik egyetemi kör), és hogy holnap és szombaton szónokversenyt tartanak, és nem találtak anyanyelvi bírát. Szabódtam elég rendesen, de aztán ráálltam. Erre nagyon boldogok lettek, és mondták, hogy ne aggódjak, ott lesz a Ruzicka sensei is. Ruzicka sensei David Ruzicka névre hallgat, angol, és én kicsit ideges lettem, hogy ha van bíra, akkor most mit vacakoltak velem, de aztán kiderült, hogy kettő kellett nekik.
Délután különben a változatosság kedvéért ismét biciklit szereltem, ám ezúttal szívességből. A Fujisawa nevű másodéves kért meg, egy meglepően jó állapotban lévő, ám kissé lapos hátsó kerekű bicikli “megszemlélésére”.
Találós kérdés: mennyi ideig tart otthon egy kontrás női bringa hátsó kerekének kiszerelése hozzáértőnek? Úgy van, nincs egy perc, de csak ha szorultak a csavarok, mert különben feleannyi. Mennyi ideig tart egy japán kontrás női bringa hátsó kerekének kiszerelése? Nem, meditáció nélkül. Úgy van, harminc percig. Az van ugyanis, hogy a feltámasztó, a hátsó csomagtartó, a hátsó sárvédő és az agyváltó mind a hátsó kerék csavarján foglal helyet, és ha ez nem lenne elég, a lánc láncvédő címén szabályosan be van páncélozva.
Viszont a kerék ezek után nagyon hamar meggyógyult, és szinte egy fillérbe sem került, mert közben a kidobált biciklikből megmentettem két teljesen jó belsőt, valamint három lyukasat, amiket azóta megfoltoztam. Igazgattam még a féken, meg kicsit kikalapáltam az első kosarat (valaki nagyon érdekeset és látványosat eshetett ezzel a masinával), és a Fujisawa nem akart ráismerni. Később aztán kaptam tőle egy sütit, meg egy telefonkártyát a barátjától, akinek a bringa készült.
Este elvittem a gitárt az angol iskolába és megénekeltettem a csoportot. Nem bírtam elég primitív nótát választani nekik: a “Sailing” nyelvtana itt-ott kicsit nehéznek bizonyult…
Utána, mint kiderült, valami oknál fogva Lori szervezett egy partit, elmentünk egy szomszéd kocsmába (a városban elég népszerű, nagy hely, Shirokiya – fehér-fa-üzlet – névre hallgat), és ott eszegettünk mindenfélét. Egészen sokféle ember összejött, aztán még továbbálltunk egy másik kocsmával, ahol meg valakinek egy hostess ismerőse csapódott hozzánk. Mármost én nem szeretek bérfűrészesekkel társalogni, mert mindig azon jár az eszem, hogy vajon ez most hogy utálhat engem is, mint plusz egy férfi, akivel beszélgetnie kell, ráadásul ingyen; hasonló módon azt sem értettem soha, hogy hogyan tud egy bárcás lelkesen, odaadással szeretkezni, de állítólag én tévedek, mert lehet. Félreértés ne essék, ez a lány nem volt prostituált, a hostesskedés legrosszabb esetben is csak tapizással jár, és ki lehet dobatni a vendéget, ha túlzásba viszi; csak tényleg lerítt róla, hogy profi, vastag máz az arcán, a sok cigarettától érdes hang, miegymás.

Éjszaka, bár terveztem, de nem aludtam egy percet sem, sőt, hatkor akartam elindulni, de csak hétkor sikerült. Ez azt eredményezte, hogy már a metrón sem tudtam leülni, Yokohamánál pedig belekerültem a leggyalázatosabb reggeli csúcsforgalomba. A Tókaidó-vonal vonatai hárompercenként indultak, és így sem igazán bírtak el a hömpölygő áradattal. Pár nap alatt a második rettentő élmény a japán vonatozással kapcsolatban. Szerencsére csak huszonöt percet kellett féllábon álldogálni.
Tokiótól már istenes volt a dolog, hiszen onnan kifelé haladtam, arra pedig kevesen mennek dolgozni. Niigatába Uenóból indulnak a vonatok; némi kérdezősködés után találtam egyet, ami elvitt Takasakiig. Az útról nem sokra emléxem, mivel – végre – elaludtam. Takasakiban aztán egy kedves vasutas elmagyarázta, hogy hol kell ezerszer átszállnom, írt papírt, és kiderült, hogy a csatlakozásokra maximum tíz percet kell várni.
A következő állomás nevét azt hittem, hogy ki tudom olvasni, de nem: a víz meg a felül kandzsija volt, de valami rém rendhagyó olvasattal: Minakami. Ezt a vonatutat is sikerült végigaludni (így nem is olyan borzasztó személyvonattal utazni), de a hegyvidékbe igazából csak innen kezdtünk belemerülni. Közben beszédbe elegyedett velem egy festett hajú, kicsit szakállas, valami lehetetlen szemüveget hordó, kicsit szakadt japán fiatalember; nemsokára kiderült, hogy (katolikus) papnövendék, a pappal együtt mennek táborozni, és különben Hiratsukából való.
Továbbra is igyekeztem a lehetőségekhez képest aludni a vonaton, de Echigo-nakazatónál arra riadtam fel, hogy 1. áll a vonat; 2. valami gyönyörűszép helyen vagyunk. Neki is álltam videózni, meg aztán a vonatablakból is megkíséreltem felvételeket készíteni – kíváncsi vagyok, hogy sikerültek. Innen aztán már kevesebbet szundikáltam; megettem a saját gyártmányú szendvicseimet, nézelődtem, átszálltam Nagaokánál, majd újabb másfél óra múlva, 7 óra 40 perc vonatozás után 14:40-kor megérkeztem Niigatába.
Négyre beszéltük meg a találkozót az állomáson lévő kutyaszobornál; így tehát kicsit mászkáltam meg fényképeztem az állomás előtt. Négy előtt pár perccel fel is tűnt Matsuda tanárnő, talpig yukatában, de nem ám a Daieiben kapható rikító színű, előre-meg-van-kötve-csak-fel-kell-tűzni-az-övet típusúban, hanem finom, jó minőségű, kézzel kötött masnijú yukatában. Gyorsan le is kellett fényképezni.
Elcipelt magával valami Niigatai Külföldiek Baráti Társaságához, ahol ingyen kaptam yukatát én is. Jó korán mentünk, ezért még lehetett válogatni, de hiába: akkora darab voltam, hogy az igazán szépek mind kicsik voltak rám. Végül találtunk egy hatalmasat, ami nem volt nagyon ronda, csak kicsit sokat mosták, mert fakó. Matsuda sensei hozott nekem getá-t, azaz japán fapapucsot. Én már korábban próbáltam venni a Daiei-ben (mert a jinbei-hez mégicsak az dukál), de a “különlegesen nagy” (tokudai) méret sem jött fel rám igazán, “óriási” (kyodai) méret meg nincs. Hát ez is kicsi volt, lelógott róla a lábam, amit később bántam meg, de nagyon.
Fokozatosan valami rettenetes mennyiségű külföldi – mint kiderült, elsősorban önkéntes angoltanárok, meg valami home-stay programon Niigatában a levegőt rontó mások – gyűlt össze, és igen nagy zsivaj lett. Mi Matsuda sensei-jel mexöktünk, beraktuk a cuccomat valami áruházi megőrzőbe és felmásztunk (lifttel, hát) Niigata legmagasabb épületére, a Next 21-re, ami igaz, hogy csak 21 emelet, nem 70, mint a Landmark Tower, viszont ingyen van. Niigata szép, egyik oldalról a tenger, másik három oldaláról folyók határolják, ezért itt sem nagyon szokott lenni vízhiány. Sőt, Niigata (prefektúra) tán a leghíresebb a finom rizséről, ami többek között azzal magyarázható, hogy sok a víz, és rendesen el tudják árasztani a földeket.
A Niigata matsuri nevű ünnepség igazából három napig tart, én a második napjára, a nagy táncra érkeztem, ezért is öltöztünk be. Megjelent Matsuda sensei barátnője, egy Ishida névre hallgató, vagy tíz évvel fiatalabb, Matsuda sensei véleménye szerint igazi japán leány/szépség, szerintem nem. (Ezt úgy mondta, hogy igazi yamato nadeshiko, ami persze egy virág, de a szép fiatal japán lány szinonímája is, valahogy úgy, mint a magyarban a “bájos virágszál”.)
Nagyot táncoltunk; az ilyen tánc rém egyszerű, mert getában meg yukatában nem nagyon lehet ugrálni, csak furcsa. Sokáig eltartott, amíg rájöttünk, hogy az egyébként négynegyedesnek tűnő zenére 3-3-2-3 ritmusban táncolnak…
A lábam nagyon megfájdult, de szerencsére visszacserélhettem a cipőmet. Aztán felmentünk megint a Next 21 18. emeletére, és sushi-t ettünk, gyönyörű kilátás mellett. Majd felmásztunk a legtetejére, ahol meg fagyit, ami különben sem volt olcsó, de mivel 1500 yen asztalpénzt szedtek, így méregdrága lett. Viszont Matsuda sensei nem engedte, hogy kifizessem, aszonta, hogy majd másnap.
Taxival mentünk haza; már csak a mama volt ébren, egy nagyon idős néni, aki rendkívül jól tartja magát. Közel nyolcvanéves, de szálfaegyenesen áll, például. A ház is csuda klassz, úgy hetven éve épült; ők persze magyarázták, hogy milyen szégyenletes, meg koszos, meg minden, de nekem nagyon tetszett. Akkoriban még nem erőltették ezeket a vékony, magas házakat, ennek megfelelően a ház volt is vagy 100 négyzetméter alapterületű, viszont csak egyszintes, padlással. És igen, teljesen fából, papírajtókkal. Rengeteg kabóca (semi) zörgött, én kicsit meg is ijedtem, mert nagy jószágok ám ezek (vagy 8 centisek), és volt belőlük úgy pár száz.
Én egy másik afféle dolgozószobának fenntartott házban aludtam, egy nyolctatamis, nem kevésbé japán szobában, futonon, a padlón, és nagyon jólesett…