A japán nyelvet akkor szerettem meg végleg, amikor kiderült, hogy azt a szót, hogy “sikeredetlen”, ugyanígy egy szóban lehet mondani japánul. A -szokonau segédige olyasmint jelent, hogy “elront”, “nem sikerül”, tehát pl. miru (nézni), miszokonau (nem látni meg), jomu (olvasni), jomiszokonau (kihagyni olvasásnál, melléolvasni), és hát ugye a dekiru (befejez, sikerül, elkészül), és a dekiszokonau (hát, nem gyütt össze). A dekiszokonai az ebből képzett főnév (mint ahogy tudjuk, hogy keru=rúgni, mae=elöl, előre, tehát mae geri, merthogy ugye zöngésül az összetételnél).
A jelző egyébként engem illet, mert miután kisírtam egy napot, hogy ne kelljen bemenni, természetesen benthagytam a cégnél a számítógép tápegységét. Úgyhogy lehetett ma bemenni érte.
Ha már bementem, átsétáltam Akihabarára – péntek délben egészen más a forgalom, mint hétvégén, ilyenkor tök nyugodtan lehet nézelődni, nincs az az eszelős tömeg. A megdeglett MP3-lejátszóm helyett vettem egyet 1050 jenért – ennyi pénzért persze nem a szokásos japán kiszolgálás (itt minden komoly üzletben minden cucchoz mellékelnek elemet, na ehhez nem), meg ennyi pénzért csak 1 hét garancia, nincs semmiféle kijelzője, meg saját memóriája, SD-kártyát kell beletenni. Amit szintén fillérekért árulnak. Viszont szól.
Ha már Akihabara és pont ebédidő, hát muszáj volt meglátogatni az ismerős indiai éttermet, de most nagyon csúnyán elrontottam, mert a legzsúfoltabb pillanatban sikerült érkezni, álltam is vagy 5 percet sorban egy kedves, alacsony, mosolygós, kövér és igen csúnya japán lánnyal együtt a bejáratnál. Aztán össze is ültettek a hely miatt. Aztán megérkeztek a leány kolléganői, egy magas, kövér és mélyhangú, meg egy nem annyira kövér, de valami hátborzongatóan ronda nő… ennyi idő után mostanra már a kicsit csúnya lányok is kezdenek csinosnak tűnni, de erre nem tudok mást mondani, mint Maszao barátom annak idején, hogy dó site mo gomen naszai (“akárhogy is… elnézést kérek”). A curry viszont annál finomabb volt, véletlenül spenótos csirkét rendeltem (mondtam, hogy ugyanazt az ebédmenüt, mint az előttem levő lány, mert csak a csirkét hallottam, a spenótot nem).
Annyit csavartam a dolgon, hogy reggel nem Mitaka állomáshoz mentem, hanem Kicsidzsódzsihoz (吉祥寺). Nem, ez nem a Kis György és nem tudok róla, hogy lenne Nagy Dzsódzsi is, kicsi japánul a jószerencse, ez a dzsó olyasmi, hogy boldogság meg jó előjel, ómen, a dzsi meg a templom, mindenki rakja össze. Könnyítésképp az itt tényleg található templomot Gesszódzsinak hívják…
Már korábban is gyanús volt, hogy Mitaka erősen túl van értékelve (ti. hogy végállomás), Kicsidzsódzsi (de éktelenül hülyén néz ki így leírva, bár itt a buszokon van Kitijōji és Kichijōji is) sokkal színesebb, érdekesebb hely. Szigorúan véve nem ő a város, a várost Muszasinónak hívják, ez a környék neve. Itt egyrészt van egy nagy-nagy park, másrészt egy hatalmas bevásárlónegyed (nagy, fedett bevásárlóutcával), és meglepően multikulti, afgán bazártól kezdve volt perui kávézóig minden.
Kis kitérő. Mostanában rákaptam a Taiko no Tacudzsin nevű játékra a kicsi Nintendón… láttam én már korábban játékteremben, a sok zenés-ugrálós-püfölős játék közül egy japán dobolós. Na, épp a minap lettem hatdanos a játék szerint (10 kjúról indul, és elvileg naponta egyszer lehet vizsgázni, bár lehet két kjút ugrani, ha nagyon jóra nyom az ember egy pályát), nem bírtam ki, hogy meg ne nézzem, hogy menne az igazi játék.
Hát valami megalázóan. Jó, persze én lökött mindjárt nehéz fokozatra raktam (van elvileg egy még durvább, oni, azaz ördög fokozat, de a kicsi gépen nem találom), de nagy dobon teljesen más, úgy lebőgtem, de úgy. Persze feltámadt a (kis cseh, német és a franc tudja még mivel higított) szittya vérem, és muszáj volt még két menetet nyomni, és a végére már egész istenes volt, de hogy egy kis ízelítőt adjak abból, hogy én hogy NEM csináltam, hát valahogy így nem…
Szia Sabolc,
Pár hete már megtaláltalam véletelnül a blogot, de csak most volt időm végigolvasni.
Irigyellek, már nagyon mehetnékem van nekem is.
Meddig leszel ott?
Katona Gyula