Sabolc turns 40

Tetszik, nem tetszik, májusban be köllött húzni a negyedik ikszet is, és ez remek alkalom arra, hogy az ember gyorsan pánikba essen az időnek az ő múlásával kapcsolatban, és sürgősen nekilásson aktívan midlájf kríziselni. Szerencsére Porschét nem vettem (még ha futná is, itt Yokohamában pont ugyanúgy semmi értelme, mint bármilyen másik autónak), a robogó sokkal jobb hatással van a hormonháztartásra és ezerszer praktikusabb, vö. a friss, sok képpel és újdonságokkal (video, panorámakép stb.) teli posztok elszaporodása Sabolc blogjában.

Az ilyenkor beinduló kétségbeesett tornászásnak tulajdonképpen kezdenek egész előnyös hatásai is lenni (látványosan megy le a vérnyomásom, térek vissza a normális emberek közé, újra látom a térdemet stb., valahogy meg kéne próbálni nem abbahagyni); ilyenkor kötelező még huszonéves lánkák után rohangálni, csak kicsit lusta vagyok (huszonéves lánkák, tessenek jelentkezni, vállalkozó szellemű ikertestvér plusz pont), és talán a leginkább elmaradhatatlan feladat ilyenkor elkezdeni osztani az észt az ifjabb korosztálynak, úgyismint “bezzeg az én időmben” és bezzeg a mink. Az ilyenből a valaha legszánalmasabbat Hargitai Károly ufókutatótól sikerült olvasnom, aki ha nem is pont negyvenévesen, de az egyik könyvében (annak kapcsán, hogy valami fiatalabbak körében történt felmérés szerint durván csökken az aktív spermiumok aránya és abszolút száma) elengedhetetlennek tartotta megjegyezni, hogy hát bizony ugye ők még egészen másképp… bántak a lyányokkal, és akkor még elég udvarias voltam az ősz ufókutatóval.

Kihagyhatatlan, rendszeres teendő lenne még az akut önsajnálat, de nagyon úgy tűnik, hogy ezt elorozta az ifjabb nemzedék. Érvelhetnék persze azzal, hogy az én depresszióm mennyivel kifinomultabb, mint a fűevő ifjak kidolgozatlan nyámmogása, mondhatnám, hogy a mi korosztályunknak még oda kellett tennie magát egy tisztességes lelki válságért – szerelembe esni, elhagyódni, kútba ugrani, koponyával a kézben merengni a tiszavirágéltű sors múlandóságán -, de (az unásig emlegetett Lindaxán túl) már csak azért sem érek rá a dugámba dőlni, mert számottevő időm megy el arra, hogy egyébként ivarérett, diplomás, és messze az átlag feletti ismerőseimet próbáljam lebeszélni kisebbrendűségi komplexusaikról.

Nem, drágáim, nem egyedül vagytok, egy csomó ilyen van: Leila, az arab démon, aki azon túl, hogy kiismerhetetlen, siratja az elveszett fiatalságát és a semmit, a másét, míg a gróf tán épp agarász; Aromó, a Fékezhetetlen Agyvelejű Nyúl,  aki – enyhe homoerotikus áthallásokkal – az én (némileg még szalonnával tűzdelt) mellehúsomon zokogja el azirányú frusztrációját, hogy senki sem veszi kézbe az ő… öööö… magányát, ahelyett, hogy kirajzana az éjszakai életbe és mondjuk különleges táncmutatványokkal hívná fel magára a figyelmet a parketten; és legalább három darab ifjú Werther, akik huszonnégy-hat-nyolc évesen tétován próbálják megtenni az első lépéseket a másik nem felé, mert egyelőre a másik igenhez közük sincs; és még hosszan folytathatnám, jó dolog ez a blog, de a rosseb mán a sok fűevőjibe.

Na nem mintha nekem nem lennének komplexusaim. De ahhoz fel kellene emlegetni a múlt néhány olyan epizódját, amit igazából nem lehet felemlegetni… az ÉN kisebbségi komplexusom, kérem tisztelettel, még veretes, igazi megaláztatásokon nyugszik. Csak hát az önsajnálat ugye olyan, mint az ánusz, mindenkinek van, és senkit nem igazán érdekel a másé, akit meg igen, az a furcsa. Úgyhogy aztán a jelen sorok írója némi távolságtartó riadalommal figyeli a  szárnya alá gyűlt, tanácstalan, egyszerre elárvult és kanos ifjakat, ám jobb pillanataiban egyrészt egész jól szórakozik,  másrészt könnyebb a saját életét tengeralattjárósárgán színesnek, érdekfeszítőnek és tartalmasnak látnia. És ha nem, még mindig ott a Lindaxa.

A tréfát kicsit félretéve, tulajdonképpen az egyik szemem nevet, hogy az új generációnak már annyira jó, hogy nem kellett megtapasztalnia egy sor szívást, amit nekem még igen. Az ELTE-n tanítottam, amikor szintén valami hasonló generációs ellentétbe sikerült futnom, és megkérdeztem, hogy “mennyi volt a leghosszabb idő, amíg nem ettek egyfolytában?” A válaszok 8 és 24 óra között szórtak. Nálam 5 nap, nem mintha önszántamból történt volna, csakúgy, mint a 13 napig nem fürdés (sőt, cipőt le nem vétel). Tényleg nagy fegyvertény, hogy az új generációknak már egy sor dolog teljesen természetes, ami korábban luxus volt, hogy van például csatornázás és folyó, meleg víz, hogy tejből nem kétfajta van (mármint a “van” és a “nincs”), hanem otthon is vagy tíz, ha nem több, itt meg legalább tizenöt, hogy a demokrácia diadalmaskodott az élet egy sor területén, mint például az érettségi, nehogy komolyabban tanulni kelljen rá, mert az megárt (nemrég olvastam, hogy hetedikesek viszonylag gond nélkül megírták, tanulás nélkül), hogy hála a gépesítésnek, fel lehet nőni úgy, hogy az ember leányának 14 évesen fogalma nincsen, hogy hol van a SPAR-ban a mosópor, vagy huszonévesen, hogy hogyan kell főzni bármi, a rántottánál bonyolultabb ételt (ne a besamelre tessenek gondolni, hanem mondjuk a sajtos tésztára), és akkor az igazán húzós japán példákat még nem is emlegettem.

Ugyanakkor viszont nem tudom nem úgy érezni egy kicsit, hogy azért az embernek jót tesz, ha a Maslow-piramis alsóbb szintjein is egy kicsit hiányt szenved. És nem is muszáj hozzá nem enni öt napig. Másfél perc a víz alatt levegő nélkül a legtöbb emberben helyreteszi az értékrendet… csak ajánlani tudom. Nem szeretnék csúnya szavakat felemlegetni, hogy a jólét degenerál, de azért az tényleg veszélyes távlatokat rejt magában, hogy harminchoz közeledvén férfiember úgy megy le bikinis lányokat lesni a tengerpartra, hogy maga nem vetkőzik pólónál jobban le (most mutatta a tévé, mesélte az egyik néni a klubban); hogy kizárólag a külső alapján válogat, és bár ő maga kazánkovács, kizárólag szupermodell alakú, lehetőleg egyetemista lánnyal tudja elképzelni az életét, és e társ megszerzésének stratégiája az egyre frusztráltabb sültgalambra várásban merül ki; hogy ilyen életkorban a nő legfontosabb paramétere, hogy aranyos; illetve hogy többoldalas listája van arról, hogy pontosan milyen nő is kellene (ti. mit szeretne kapni), ugyanakkor amit ő tudna adni, az finoman szólva sem többoldalas.

Ritka, hogy vele példálózzak, de 24 éves korára apám túl volt egy világháborún, egy zárdának hívott, de félig inkább árvaházon, és jó pár év éhezésen, úgy tanult meg úszni, hogy bevágták a bányatóba, oszt ha kijön élve, akkor megtanult, a Fényes Szelek kapcsán járt vagy nyolc különböző iskolába, kiverekedte magának Makón a helyi geng tiszteletét, kishíján levágta az ujját a csille, hivatásos tisztként felbolygatott néhány táncparkettet, kidorbézolta magát, összetört pár szívet meg üveget, de eddigre már meg volt nősülve és volt egy gyereke, és éppen segédmunkásként dolgozott, mert 56 után nem írta alá a tiszti nyilatkozatot, hogy kinyalja az oroszok seggét, hárman ettek egy almát a bátyámmal (ti. bátyám az almát, anyám és apám meg a csutkáját, mert két almára már nem futotta), és eközben valahogy senki nem nagyon kérdezgette tőle, hogy elégedett-e az önmegvalósítás lehetőségeivel, Varga úr?

Ne tessenek félreérteni, nem kívánom én senkinek a háborút, az éhezést vagy a nyomort. De igenis gondolom, hogy a jót tényleg csak a rossz tükrében lehet megbecsülni, és pusztán agyból és rajzfilmekből nem lehet elképzelni a szenvedést.

(A “szenvedés” itt lehet, hogy kicsit erős szó, de nem teljesen elrugaszkodott, íme, egy enyhébb példa. Aki ismer, tudja, hogy túrákon meglepően komoly gondot szoktam fordítani arra, hogy legyen megfelelő mennyiségű innivaló – miközben a vécépapírt elintézem azzal, hogy “úgyis visz más” -, és ennek csak egy része, hogy kövér vagyok, meg izzadok, meg kiszáradva nem teljesít az ember. Csakhogy velem valóban megtörtént, hogy gyerekkoromban egy túrán elszámoltam csúnyán a vizet, és kértem a vége felé valaki mástól, aki ahelyett, hogy adott volna, ivott még, amennyit bírt, majd kiöntötte a maradékot. Meg az is megtörtént, hogy kamaszos hevületben, Makóra biciklizvén annyira elteltem magamtól, hogy milyen ügyes vagyok, hogy egy menetben lementem Lajosmizséig, hogy megfogadtam, hogy akkor legközelebb újabb 70 km után, Kisteleken szállok le a bicikliről és iszom újra. Aztán persze jól elfáradtam, meg jött a déli tűző nap, de Kiskunfélegyháza és Kistelek között 30 km út volt, semmi más, és ha akartam volna, se volt hol inni, majd meghaltam, mire odaértem Kistelekre.)

Meg van ám itt még egy probléma.

Mostanában éppen megint Pirsiget olvasok, nem A Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészeté-t, hanem a Lilá-t, ahol a statikus (beállt, igazolt, ugyanakkor merev) és a dinamikus (új, útkereső, ugyanakkor esetleg romboló) Minőség közötti különbséget fejtegeti. Statikus minőség ugye mondjuk egy jól ismert, ugyanakkor unásig hallgatott, esetleg játszott klasszikus zenemű; dinamikus például “az a döbbenetesen szép dallam, ami kiszűrődött a kávéházból, amikor a tengerparton először csókoltam meg Lady Gwendoline-t”, hogy aztán persze valahol újra halljam, kiderítsem a címét, nagy nehezen beszerezzem (Simon and Garfunkel: Scarborough Fair/Canticle), hagymaszagúra hallgassam, és átalakuljon statikus minőséggé, hogy mostanában már csak ritkán vegyem elő megmutatni.

Mármost például a zene is, pontosan azért, mert kvázi ingyen elérhetővé vált, nem képvisel érdemben értéket. Tonnaszám lehet letölteni csinos nők képét az internetről, lengén, vagy egyáltalán fel nem öltözöttekét is – és hogy az ember  mennyire a dinamikus minőséget (a “mást”) keresi, jól mutatja az a szomorú tény, hogy minden elképzelhető (és általam igazából el sem képzelhető) perverzió milyen szinten van kiszolgálva, mert a “normális” már “unalmas”.

Ha valaki akar, akárhány filmet, sorozatot, vagy éppen rajzfilmet megnézhet; ez persze jó is, mert éppen kiművelheti magát, és szakértője lesz neki (bár a sorozatjunkie-k nekem szó szerint ijesztők, annak ellenére, hogy jó pár sorozatot én is megnéztem és nagyon is szeretek, mint mondjuk a Firefly), de  attól, hogy vödörszám beszerezhető például csinos nők képe, nagyon sok emberben láthatóan elcsúszik a mérce (a sok jó között a normális már fel sem tűnik, vagy éppen igénytelennek látszik), és kizárólag nevesebb színésznőkkel és szupermodellekkel (vagy éppen csak tetováltakkal, vagy csak emókkal, vagy csak pelenkábapisilősekkel, a lista tetszés szerint folytatható, szóval az általa statikus minőségként észlelthez képest dinamikussal) tudja elképzelni a boldogságot.

Pirsig válasza egyébként, hogy a kettő külön-külön egyformán veszélyes és rossz; statikus és dinamikus minőségnek egyszerre kell szerepelni az ember életében. A nők után hiába epekedőknek rá kéne ébredni, hogy ha valaki valóban tartós párkapcsolatot keres, annak nagyon nagy része bizony statikus minőség lesz – tehát nem tébécéreklám, szénné tetovált, dohányzó szupermodellt kell kereseni a tévéből, hanem egészséges, becsületes, jóravaló lánkát a szomszéd utcából, és igen, a boldogság mindig egyfajta unalommal is jár együtt -; ugyanakkor, ha nem sikerült színt (dinamikus minőséget) vinni a kapcsolatba, akkor megette a fene. Látni kellene, hogy a nők bőszítő kettőssége abból fakad, hogy egyszerre akarnak valójában statikus minőséget (megbízható, életerős fickót, akivel tartósan összeköthetik magukat) és dinamikusat (vö. “a lányok mindig a rossz fiúkat szeretik”).

Én hosszú ideje élcelődöm azon, hogy én nem azért vagyok jó pasi, mert tényleg jó pasi lennék, hanem mert olyan iszonyúan selejt a többi. Kedves fűevő ifjak, bármilyen hihetetlen, a nők is emberek, ne tessenek izgulni, ne látsszon az arcon, hogy “nőt akarok, de azonnal”, mert erre külön műszer van a nőkben (és azonnal fordulnak is el), tessenek arra koncentrálni, hogy legalább egy kicsit színesek legyenek, ne szürkék, de ne tessenek erőlködni és görcsösen megfelelni próbálni valamiféle csapból folyó elvárásnak. Nincs fontosabb annál, minthogy az ember ismerje saját magát, tudja, mire képes, és ennek megfelelően tudjon és merjen cselekedni és beszélni. És ehhez a szinthez kell választani partnert. Persze, kazánkovácsként lehet epekedni Angelina Jolie után, még az is lehet, hogy össze is jön, csak nem túl valószínű, akkor már a lottóötös hamarabb.

6 thoughts on “Sabolc turns 40

  1. Ez tetszett.
    Arra a konyvre kivancsi vagyok.
    Ez nekem sem az eletem legjoban mukodo terulete :)
    De tudod, a 4xeseket szeretjuk, es hiaba, a bolcselkedest is.
    mert mibol tanuljunk ha nem tapasztalatbol…
    Ma kicsit tenyleg olyan a vilag hogy konnyu meg ha sirunk is.
    Belekenyelmesedtunk vagy mi.
    Fuevo mama kedvence tarsadalom.

    Epp jott egy japan srac a taborba.
    Palcika, lanyos, tikkel, angol szakos es rendor akar lenni.
    Valahol elcsusztak a dolgok…

  2. Meghatott ez az írás. Köszönöm.
    Azt hiszem, hogy a jövőben azért egy kicsit növekedni fog a látogatottságod. Jópár emberemnek megmutattam, közelieknek és távolabbiaknak egyaránt – olvasás közben mindenhonnan bölcs bólogatást láttam :))

  3. Hátugye, van mit önsajnálni. Jól kiosztottad a kommentelőket.

    Vannak ilyen fogalmak, hogy “békeviselt nemzedék”. A nagy szabadságban nemigen lehet semmit, apád mit tett azért hogy ennyi összejöjjön neki? Ki vágja ma a bányatóba a fiát, és ha bevágja, egy fűevő a partról azonnal feljelenti. Mintha kifelejtenéd, hogy ha nincs háború, akkor az élményért aktívan meg kell dolgozni, lásd extreme sports, reality show, és társai. Mit szólnál, ha a szomszéd utcai, egészséges helyre lánka épp most unta meg a softpornózást? Azért vágyik immár egy még éppen nem fűevő fiúra?

    Van a szomszédban egy 30+ ifjú, nemrég vett Roland zongorát, és a múltkor kiderült, hogy triatlonozik, 150 km biciklizés utéánra még tervez esti programot.
    Ja, és mélyen vallásos. Ez asszem nem fűevő, de tőled is meg tőlem is fényévekre van.

    Dehát én meg 17 éve voltam 40.

  4. Ja, és Öntől teljesen függetlenül, legalább 10 éve megvan az az aforizmám (közhelyem), hogy “A mélység segít a magasság (meg)becsülésében. Minél mélyebb, annál inkább…”

  5. A szomszéd fiú történetét még 2 tényező árnyalja (a la Sabolc…):
    1. valamelyik sportszergyártó ügynöke volt, míg a válság el nem jött, és mintha kötelező lett volna neki sportolni;
    2. A 100+ ezer forintos Roland zongorát a feleségének vette, aki januárban kitekerte a térdét síeléskor, és júniustól tud mankó nélkül járni.

    És ez már tényleg off: soha nem hallottam szólni a Rolandot, valszeg fejhallgatózik a használó, vagy csak a virágokat tartja rajta (ez biztos, ez látszik kívülről). Bezzeg a másik szomszád, alattunk, az naponta vonyít és gitárral kíséri magát.

Leave a Reply