Ez a nap még borzalmasabbra sikerült, mint az előző. Nem indult teljesen rosszul: most már volt annyi eszem, hogy elvigyem a Péter másik esernyőjét, és így besétáltam a Meiji Jingu-parkba, ahol a Meiji-szentély van. Alig áztam el, és így esőben, hogy nincs az a sok ronda turista, egészen vonzó hely a park meg a szentély. Itt látható Japán legnagyobb torii-ja (sintó szentélyek bejáratánál lévő nagy marha kapu), a magassága vagy tizenöt, a szélessége is vagy 9 méter.
Kicsit elszúrtam: a tornacipőmet vettem fel, mivel a másik teljesen elázott, és másfél óra után már éreztem, hogy baj van, töri a lábam. Nem is az a baj, hogy töri, hanem hogy még ezután hogyan fogja – este nyolcig ki kellene bírni.
Azért gyalog elmentem Shinjukuig, és ott sikerült felhívni az IDG Japan-t, és megbeszéltem egy igen kedves hangú nénivel, hogy másnap meglátogatom őket. Nem is volt baj, hogy nem aznap, nem voltam igazán úgy öltözve.
Shinjukunál van a Kinokuniya nevű nagy könyvesbolt, pontosabban a Kinokuniya legnagyobb boltja. Hat emelet, a hatodik csak idegen nyelvű könyvek. Miután én az Intézet könyvesboltjában megvettem már szinte mindent, amit csak akartam, ráadásul kedvezménnyel, nemigen volt szándékomban nagyon bevásárolni. Mindenesetre a hatodikon találtam egy könyvet, amely a japán kuplerájokról szólt, meglepően tudományos részletességgel. A dolog azért fúrta az oldalunkat, mert a Péter házába nap mint nap dobáltak be mindenféle vonzó hirdetéseket, különféle szolgáltatásokat kínálva, de nem igazán derült ki róluk, hogy pontosan milyen szolgáltatásokról is van szó, csak az volt nyilvánvaló, hogy nem bébiszitterkedés, mert ahhoz alul voltak öltözve a jelöltek.
Nos, ez a könyv precízen taglalta a dolgokat, egy részét ott állva el is olvastam. (Állva könyvet olvasni könyvesboltban egyébként japán népszokás, van neki neve is, tachiyomi.) Kiderült, hogy nem vesztettünk sokat, Japánban igen szigorúan veszik az üzletszerű kéjelgést, úgyhogy mindenféle egyéb, sokkal kevésbé szórakoztató dolgokat ajánlanak helyette, meglehetősen drágán. Már onnan sejtettük a dolgot, hogy a japán erotikus újságokban is el vannak takarva a képek erotikusabb részei, sok félmeztelen nő meg azért mégsem annyira pornóújság. A Kinokuniyában lehetett kapni Penthouse-t, kíváncsi voltam, hát tényleg kivakarták a kínosabb helyeket az újságból. Nem kis munka lehet minden hónapban cenzúrázni a külföldi sajtót. A dolog szépsége, hogy – legalábbis a szakirodalom szerint – ezt a munkát középiskolásokkal, meg egyetemistákkal végeztetik el bérben.
Amúgy sem volt nagy a késztetés, hogy kupiba menjek, de az i-re a pontot az tette fel, hogy teljesen véletlenül, Shinjuku környékén bóklászva betévedtem a Kabuki-cho nevű részre, ami ugyan a kabuki-színházról kapta a nevét, de attól még egy piroslámpás negyed. (Ezt csak két nappal később tudtam meg, egy másik könyvből. Hiába, gyarapodik a szakirodalom…) Namármost az attrakciók neveit még csak-csak el tudtam olvasni, de közelebb menve egyikhez-másikhoz, öklömnyi betűkkel mindenhová fel volt karcolva, hogy “Only Japanese”. Állíólag az AIDS-től, meg az araboktól félnek, de nagyon.
Lábam estére alig volt, de a fejembe vettem, hogy megnézem a Roppongit, bár ehhez sem voltam igazán úgy öltözve. A Roppongi leginkább a diszkóiról, meg a bárjairól, meg a kicsit zajos nájtlájfjáról ismert. Ez valószínűleg így is lehet, a zuhogó eső ellenére volt nájtlájf, de én, bőrig ázván nem bírtam kifejezetten élvezni. Este, hazatérve, nem voltam biztos abban, hogy én folytatni akarom ezt az életet így Tokióban.