Sonezaki Shinju

Újabb tokiói túra. Reggel a nemrég épült Edo-kori múzeumban kezdtünk. Nagyon szép hely, egy csomó mindent eredeti méretben restauráltak, és szerencsére sokmindent angolul is kiírtak. Déltájban letettek bennünket Asakusában, ahol ugye van, a kötelező Kaminari-mon (Mennydörgés-kapu), ami után rögtön pár száz apró boltocska következik, amely kis utcácska vagy három szentélyhez vezet, amelyek közül legnagyobb a Sensoji nevű. Kicsit esett az eső, ami lelombozott bennünket, különösen, hogy rongycipő volt rajtam, de egyébként érdekes volt.
Délután, miután összeszedtek bennünket, elvittek a tokiói tőzsdére. Én előre meg voltam arról győződve, hogy biztosan elalszom, merthogy már láttam a ljubljanait, és az sem tetszett. Tévedtem, állati jópofa hely. Egyrészt vagy tizenötször akkora, mint Ljubljana, ki tudja, miért. Másodszor, kaptunk egy vidám kis ismertetőt, amelyen lerajzolták, miket mutogatnak a tőzsdések, ha például NEC-, Honda-, vagy éppen NTT-részvényeket akarnak venni. Egyébként pedig rengeteg tévé, videó, szótár, meg minden segítette azokat, akik meg akarták érteni, mi a bánatos franc folyik odalent. Sajnos, mikorra már kezdtem sejteni, mire megy ki az egész, addigra elragadoztak bennünket.
Este, pontosabban fél öttől, kabuki-színházba mentünk. Három darab ment egymás után, amelyből kettőt kötelező volt megnézni, ez kb. két és fél óra volt, szünettel, a harmadik opcionálisan elhagyható volt. Igenám, csakhogy. Az ilyen alkalmakkor az első kabuki-darab általában történelmi (mármint, hogy az Edo-korban írt darabnál régebbi) korban játszódik. Ezt túléltük. A második táncos darab szokott lenni, ez rövid is, ez is megvolt, csak egy kicsit aludtam el. Namármost, én szívesen mentem is volna ezután, mert azért mégiscsak két órát ültünk, de ezek a dögök harmadik darabnak – ami modern, azaz az Edo-korban játszódó szokott lenni – betették a Sonezaki Shinjut (Kettős szerelmi öngyilkosság Sonezakiban). Ez pedig egy igen híres darab, eredetileg ugyan bábszínházra írta Chikamatsu Monzaemon, de azóta mindenre átdolgozták.
Másodéves korunkban a Shinoda professzor úr, sajnos, Chikamatsu-szakértő volt, és ezért viszonylag sokat kellett tanulnunk szegényről. És pont a Sonezaki Shinju volt az, amelyiket az elejétől a végéig elmesélte, kiherélte, úgyhogy tényleg kívülről tudom a darabot, pláne, hogy még moziban is láttam. Nem volt mit tenni, nem lehetett kihagyni.
Ha nem propagáltam volna egy kissé a darabot, lehet, hogy talán öten maradtunk volna a száztízből. Néhányan kifejezetten látványosan utálták az egészet, ami eléggé nem szép, ha arra gondolunk, hogy nyolcezer forintos jegyünk volt, és sok japán életében nem jut el kabuki-színházba. Persze, furcsa, de akkor is tisztelni kéne.
Nomármost, némi népszerűsítő propagandámnak köszönhetően sikerült vagy tíz-tizenöt ingadozót meggyőzni, hogy ez egy híres darab, úgyhogy végül is közel húszan maradtunk. Óriási szerencsém volt: tényleg nagyon jó volt a darab, sokkal jobb, mint akármelyik előtte, és a fülhallgatón át jövő tolmácsolás is sokkal érdekesebb és részletesebb volt. Úgyhogy a többiek nem akarták elhinni, amikor este egyöntetűen lelkesedtünk, és magyaráztuk, hogy mennyit vesztettek. Azt hitték, csak sznobok voltunk, és ezt próbáljuk leplezni.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.