6. nap
MATSUYAMA–OOITA–BEPPU (komp + bicikli)
Némi közjáték és kapkodás után mégiscsak felkerültem a kompra. A bringát leszíjazták, kiderült, nem is kellett volna összepakolni a cuccaimat, maradhattak a biciklin. A matróz még röhögött is: “Innen elvinni? Hová?”
Másodosztályú jegyet vettem, mert az volt a legolcsóbb, de fogalmam sem volt, hogy mit jelent a másodosztály. Elég hamar megtudtam, amikor betessékeltek egy igen egyszerűen berendezett kabinba, ahol összesen mintegy tíz darab, igen vékony futon volt leterítve. Szemmel láthatóan azt akarták, hogy én (másik kilenc emberrel együtt) arra feküdjek le, és fogjam be a számat. Ez némi reggelizés után meg is történt, és Ooitáig fel sem keltem.
Hamar megérkezett a komp, és Ooitától Beppu már nincs messze, szóval kilenc előtt ott voltam Beppu állomáson. Még nyitva sem volt a turistaelhárító iroda. Volt viszont Little Mermaid, azaz Kis Hableány pékség (most fel fogok vágni: dán eredetiben Den Lille Havfrue, a ‘frue’ r-je körülbelül olyan, mint amikor valaki elszántan horkol), a Japánban lévő legjobb pékségek egyike, bár eléggé drága. Nem elfogultságból mondom (bár tényleg jobban szeretem a dán krémes, mint a francia hagymás izéket, másfajta pékség pedig itt nincs): sok idő (és sok yen) árán megszerzett tapasztalat beszél belőlem. Egyébként piszok egyszerű dologról van szó: a japán pékek nem raknak sót a kenyerekbe és a süteményekbe, még a kenyerekbe talán, de az édessütikbe biztos nem. Pedig egy csipet azokba is kéne. Néhány pék meg túl is olajozza/krémezi a vackait, és akkor még nem is szóltam az olyan eredeti francia/dán péksütikről, mint például a tonhalas, az anko-babpasztás vagy a kukoricás-hagymás-sajtos buci.
Vissza a hableányokhoz, korábban már teszteltem őket, a legtöbb eladónak fogalma sincs arról, hogy ő egy dán (jellegű) pékségben dolgozik, egyáltalán, hogy létezik egy Dánia nevű ország a világon. És az is érdekes (most a túra során kipróbáltam vagy három hableányt), hogy bár nyilvánvalóan üzletlánc (ugyanaz a szín, betűtípus, satöbbi a cégéren, persze, ettől még lehet franchise), a kínálat félelmetes mértékben eltér.
Miután kicsit elegem lett a parkokból, kompkikötőkből és hidakból, no meg a video akkumulátorai is lemerültek, elhatároztam, hogy az eddig összespórolt pénz egy részének azért a nyakára hágok. (Kezdett kicsit hülyén kinézni, hogy nyaralok, utazom ezer kilométereket, és épp csak valamivel költök kevesebbet, mint otthon… na jó, túlzok, vettem rengeteg képeslapot, és az utóbbi két napban elég tisztességesen étkeztem, de akkor is.) Szerettem volna egy olcsó hotelben megszállni. Matsumotóban 6000 yen körültől kezdődnek (egy nyelvészeti felmérés kapcsán felhívtam vagy hat hotelt, és mindtől ugyanazt kérdeztem), szóval borzasztóan örültem volna, ha 5000 yenért találok egyet, bár nem számítottam rá, lévén Beppu ugyancsak népszerű fürdőhely.
A dezinformációs néni, miután összehaverkodtunk, és szégyenlősen bevallottam neki, hogy nem priuszos vagyok, hanem kétdiplomás mesterandusz, rögtön tudott egyet 3500-ért. Vagy kétszáz méternyire az állomástól. Nem győztem odarohanni, és sebtében kivenni egy szobát. Igazából még nagyon korán volt, szóval nem lehetett bepakolni, de a recepciós néni (volt tajvani, ő is japán lett) megőrizte a táskámat. Totál kibukott, amikor az összes európai fejemmel negyedikre azt kérdeztem tőle, hogy nem kínai-e, mert olyan az akcentusa…
Alapvetően két dolgot szerettem volna Beppuban látni, Dave Barry után szabadon. Egyrészt el akartam menni a pokolba (azazhogy mindjárt nyolc pokolba, a hecc kedvéért így hívják a feltörő vulkáni hőforrásokat), no meg meg akartam nézni azt a csudálatos fürdőkomplexumot, a Suginoi Palotát, amiről annyit írt. Nem volt igazán pokoljárásra való idő: szemerkélt az eső, és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar kiderülne, tehát úgy döntöttem, irány a fürdőkomplexum. Kis kerülővel mentem: a jól sikerült turistatérképnek köszönhetően egy órával később értem oda (megmásztam a fél hegyet).
A Suginoi palota csak egy a sok nagy épület közül, ami ott sorakozik, akadt más is. Volt lézerlövöldözős játék, Quasar, ki tudja miért, háromszor annyiért, mint Magyarországon; és volt egy másik furcsa épület, amikből nagy csövek álltak ki. A parkolóőr bácsi elmondta, hogy az valamiféle vízi vidámpark, a nagy csövek pedig csúszdák. Kiderült, hogy az Acquabeat (igen, így, íráshibával, japánul így is, úgy is Akuabíto) nevű vidámparkba és a Suginoi Palotába lehet együttes jegyet kapni, olcsóbban, ráadásul akárhányszor ki-be mászkálhat az Acquabeatbe az ember. Kicsit drága volt (2000 ill. 2400 yen lett volna külön-külön, így együtt megmérték 3600-ért), de úgy döntöttem, egyszer élünk, meg különben is, a szállodán is spóroltam.
Az Acquabeattel kezdtem. Sokminden marhaság van benne, főleg vízi csúszdák meg drága éttermek, de azért nem túl nagy. Szemben a sorokkal, amelyek a csúszdák előtt álltak, mert azok rettenetesek voltak. Ezért utálom az amerikai típusú vidámparkokat: nem elég, hogy egész sok pénzbe kerül bejutni, utána az attrakciók elvileg ingyenesek, csak gyakorlatilag áll előttük egy egyórás sor. (Ilyen a Tokyo Disneyland is, azt is utálom.) Itt azért egyórás sorok nem voltak, de eltartott vagy két óra hosszat kipróbálgatni a összes csúszdát, már ami működött.
Volt egy csúszda (nagy cső), a csak úgy, fenékkel lecsúszni vágyóknak. Volt három másik, úszógumis/gumibelsős azoknak, akik féltették a csini fürdőruhájukat.
(Zárójelben: a japán menő fürdőruhákról különben egyszer szerintem esszét fogok írni. Az rendben, hogy a fiúk is térdig érő rettetekben mászkálnak, de a lányok egyrészes, kis szoknyácskás fürdőruháiktól a falnak szoktam menni. Nem az a bajom, hogy egyrészes, a legtöbbjének jól is áll, hogy sokat eltakar belőlük: az a bajom, hogy ízléstelenek… A másik, ami döbbenetes, hogy hány lány megy totál kisminkelve, berakott frizurával strandra. Tudom, vannak már nehezebben legyövő rúzsok, meg végül is lehet míniummal is alapozni, de hát… A sorban mögöttem álló egyik lánynak beszóltam, hogy igen érdekesen fog kinézni, miután lecsúszkált, de nem hitte el, csak miután tényleg lecsúszott. Akkor meg már picit későn volt.)
((Még több zárójelben: a Dave Barry-könyv fordításakor töprengtem el azon, hogy vajon az amerikai olvasóközönség hány százaléka fogja fel ennek a fazonnak az összes poénját? Merthogy csodálatosan távoli dolgokat tesz egymás mellé, félelmetes logikai bakugrásai vannak, stb. Direkt párhuzamot vonni persze bővérű beképzeltség lenne, de én is igyekszem kissé elvont poénokkal megtűzdelni ezt a naplót, csak jó volna tudni, hogy ezeket aztán mások fogják is-e? Az előző bekezdés “…lehet míniummal is alapozni,…”-jából vajon hányan tudták elsőre, hogy a mínium nemcsak iszonyú rikítóvörös festék, de ráadásul ólomszármazék, úgyhogy határozottan nem jó ötlet arcra kenni…?))
A három gumis csúszda egyike (a rövid, de gyors) le volt zárva, a harmadik pedig fekete volt, tényleg tökfekete, semmi nem látszott benne. Az egyik legjobb attrakció. Volt ezenkívül még két hatalmas, Super Roulette névre hallgató lavór is, egy fehér, meg egy fedett fekete. Talán nem nehéz elképzelni: az ember egy csúszdán belecsúszik a lavórba, aztán fordul párat, majd kipottyan az alján. Ügyetlen, sovány lányok egyet fordulnak, nekem egyszer négyet sikerült. A fekete elég érdekes életérzés.
Elegem lett az Acquabeat-ből, meg rendesen meg is akartam fürdeni és borotválkozni, irány tehát a Suginoi Palota. (Suginoi Paresu, úgy mint Palace.)
Ha röviden és tömören szeretném jellemezni a Suginoi Palotát, mint vendégváró komplexumot és mint turistát üdítő látványosságot, talán mint egy gyönyörű és smucig helyet írhatnám le. Valami fantasztikusan smucig (és türelmetlen) népség van ott. Minden egyes zárható szekrény száz yenembe került volna. Smucignak persze én is smucig vagyok – na, mondjuk inkább, hogy gyakorlatias –, szóval azon a száz yenen akkor már inkább egy üdítőt vennék, tehát nem sikerült rábírniuk engem ezek használatára. Sampont (egyszerhasználatos, pici üveget) is 300 yenért akartak adni (szappanom volt). Egy vidéki sentoo-ban 30 és 50 yen közötti rettenetes áron vesztegetik – ugyanazt.
Tekepálya, játékautomaták és további drága vendéglők mellett (ja, és a szokásos italautomaták is drágábbak voltak), a Suginoi Palota lényegében két hatalmas fürdőcsarnok, olyan pálmaházforma tetőzettel. Egy adott nap meg van határozva, hogy melyik a fiúké és melyik a lányoké, aztán váltanak. Ma pont abba sikerült bejutnom, ahová Dave Barrynek nem.
Bent a csarnokban aztán már senki nem akart további pénzt elvenni tőlem, így nyugodtan élvezhettem az egészet – és tényleg be kell ismernem, hogy szép. Lemosakodtam, megborotválkoztam, és szépen sorban kipróbáltam az összes, kisebb-nagyobb medencét. Volt homokfürdő is (bár a homok elég durva, nagyszemcsés volt, szúrt is rendesen), a csarnok közepén pedig egy hatalmas Buddha-szobor meg egy Mária Kannon-szobor.
(Ez egyébként még most sem fér a fejembe egészen, jellemző, hogy milyen gátlástalanul kevernek a japánok vallásos dolgokat. Kannon Buddha eredetileg fiú, csak aztán valahogy lány lett belőle az évezredek során: mármost ezt a női Kannon-ábrázolást keverték össze egy szokásos “Mária és a kisded”-ábrázolással. Tényleg zavaró volt, egy becsavart Buddha-hajú Mária meg egy hasonló kisded.)
A hatalmas szobrok körül egy hatalmas (már japán viszonylatban) melegvizes medence volt, az egész körül meg apró, pici további medencék, néhány hideg vízzel, java részük meleggel, pezsgőfürdővel, miegymással. Volt kis hableányos, volt Momotarós, Kintarós (attól függően, hogy milyen szobor volt a lavór közepén). Végül pedig ki lehetett menni a szabad levegőre – nem, a lányok nem látszottak, ők egy emelettel feljebb voltak, látszott viszont Beppu, és hogy oszlott a felhőzet, a tenger is, egészen Ooitáig. El is üldögéltem vagy egy félórát. És volt szauna is.
Még egy érdekesség: a csupa fiú fürdőcsarnokban nők is voltak. Kétféle. Az egyik, amikről Dave Barry is írt, és amitől ő teljesen kiborult (engem már nem zavar, még amilyen mámikat én láttam a vidéki fürdőházakban) a takarítószemélyzet. A másik fajta pedig icipici lányok, tán úgy öt-hatéves korig. E korig ugyanis Japánban (általában) a Zapu feladata, hogy együtt fürödjön a csemetékkel. (Igen, mezítelenül: képzelem, mit szólnak most otthon a viktoriánus erkölcsrendészek. Szerintem tök normális. Vagy csak én lettem túl japán.)
Hogy azért, mert az anyukám védőnéni, vagy csak úgy egyéb elferdülészeti okokból, de felettébb kedvelem az apróbb csemetéket, különösen az icipici lányokat. Mármost itt Japánban az ember jobb, ha nem siet az ilyesmit elárulni, mert másodpercek alatt a képébe vágják, hogy rorikon. Azazhogy Lolita-komplexusa van. Komolyan, annyiszor mondták, hogy már-már kezdtem elhinni. Hát itt volt egy remek alkalom tesztelni.
Örömmel jelenthetem, hogy juszt sem vagyok elferdülve. Egy valamirevaló rorikon ugyanis a 12-16 éves lányok iránt érdeklődik, egészen határozott céllal. Márpedig engem a 8 év feletti lányok nem hoznak lázba, és a legkevésbé sem vágyom testi kapcsolat létesítésére velük, legfeljebb a nyakamban cipelésükre. És nem vagyok pedofil sem: a pici lányok (nem a kövér nyafkák, hanem az egészséges, szaladgálósak) egészben tetszenek, nem pedig egy bizonyos testrészük külön.
Akárhogy is nyújtottam az időt, bő két óránál többet nem bírtam elfürödni a Suginoi Palotában. Irány vissza az Acquabeat: titkon azt reméltem, hogy oszlik a tömeg, legalább a kisgyerekek hazamennek.
Úgy is lett. A korábbiak töredékére olvadtak a sorok, le is csúszkáltam vagy hússzor, főleg a ruletteken meg a fekete gumison. A fehér ruletten mérték is, hogy ki meddig bírja (igaz, hivatalosan csak ötig), a rekord 28 másodperc volt. Megkértem a fószert, hogy mérjen egyet nekem, és 24 másodperc lett. Később lett egy szerintem hosszabb is, de azt már nem mérte senki. Egy idő után nem is időre, hanem stílusra próbáltam törekedni: fejjel előre kiesni ugyanis sokkal mókásabb, mint csak úgy, békamódra. Viszont egy nagy csúszós lavórban nem is olyan nyilvánvaló dolog manőverezni, főleg, miután lelassult az ember és a gravitáció elkezdi könyörtelenül érvényesíteni a hatását. Azért csobbantam néhány látványosat.
Három lányt rábeszéltem arra, hogy egy dupla úszógumival gyöjjenek le velem együtt a fekete csúszdán. Igen-igen meglepődtek: én ugyanis enyhén szólva is nehéz vagyok, plusz még nem is voltak a feketében – aligha fogják egyhamar elfelejteni az élményt… (Elsőre persze csak eggyel csúsztam, aztán utána egymást húzták, hogy “te is…”) Üres volt a napozószoba, tehát ott is eltöltöttem vagy húsz percet.
Összességében véve, nem volt az Acquabeat rossz mulatság, de ez egy tipikusan olyan hely, ahová legalább ketten kell menni. Lassan aztán kezdtem hazafelé készülődni, amikor egyszer csak azt olvasom a villanyújságon, hogy 8-tól filmvetítés. Ez felcsigázott, mert felettébb kedvelem a mozit, és itt Japánban egy kisebb vagyonba kerül, szóval nemigen engedheti meg magának az ember. (Szerintem itt a világon a legdrágább a mozi: Amerikában 5-7 dollár, az egyébként méregdrága Dániában is max 10-12, itt ennyitől – 1300-1400 yen –- indul még diákkedvezménnyel is, és felmegy 22 dollár köré.) A video meg azért nem ugyanaz. A Bérgyilkosokat vetítették Stallonéval.
Szemre nem volt sok szék meg pad, ahonnan mozit lehetett volna nézni, tehát jó magyar módra leterítettem jó előre a törülközőmet az egyik legjobb napozópadra. Sőt, mivel a vetítés szabadtéren volt, a melegvizes kinti medence mellett, még elsuhantam jó időben egy pólóért is, nehogy megfázzak.
A meglepetések ezután kezdtek érni. Hasonló esetben (tegyük fel, a gyulai strandfürdőn) 7:45 körül elkezdik legyilkolni egymást az emberek, veszekedni, lökdösődni a legjobb helyekért, satöbbi. Itt nemcsak, hogy 7:58-kor még senki nem pofozkodott, nem is ültek a padokon. Sőt, a komplexum egyik mosolygós alkalmazottja nekiállt fürdőköpenyeket osztogatni (ingyen!), nehogy megfázzunk… Na, ilyenkor szoktam kicsit mucsainak érezni magam még mindig.
(A fenti mondat különben hatásvadászat: igenis vannak helyek, ahol azért a japánok is bírnak rettenetesen sorbanállni – például a kiárusításoknál, lásd Compaq Presario-vásárlás fent – bár mintha még ekkor is békésebben sorakoznának.)
Mérsékelten volt jó a film, de kárpótolt a jó minőségű hang. Sokan azt hiszik, hogy én nagyon jól tudok angolul, pedig az igazság az, hogy zajos környezetben számomra sokkal nagyobb nehézséget okoz a megértés, mint egy akármilyen bunkó bennszülöttnek. Japánul még inkább így van: a bemondó narrátorokat, szépen beszélő színészeket javarészt megértem, a dalszövegeket meg alig-alig. Bennszülött japán meg csak néz, hogy “de hát mást nem mondhatott….” Na jó, de én ezt honnan tudjam, vagy ha tudom is, valós időben hogy végezzek el ennyi műveletet egyszerre?
11-re értem vissza a hotelhez, még gyorsan vettem valami vacsit az egyik éjjel-nappaliban, aztán összeestem.