A múltkor ugye, nem sikerült megmászni a hegyet Kamikoochin két óra alatt. Meg aztán amúgy is biciklizhetnékem volt, így kitaláltam, hogy felmegyek biciklivel – úgy 50 kilométer –, megmászom a hegyet, aztán visszajövök.
Hasonló ocsmányságú útra számítottam, mint ami Utsukushigaharára visz fel, de aztán – relatíve – kellemesen kellett csalódnom. Kamikoochi – legalábbis a buszvégállomás, ameddig biciklivel fel lehet menni – ugyanis maga pár száz méterrel alacsonyabban van, 2000 helyett csak úgy 1700-on, plusz a felvezető út nem 20, hanem 50 kilométerre van elosztva. Embertelen emelkedők tehát nemigen voltak (szemben a másik úttal, ami végig az).
Voltak viszont alagutak. Szám szerint 22 darab, nagy részük 2-400 méteres, de akadt 2,2 kilométeres is, meg egy pár 8-900 méteres is. Szélességükről annyit, hogy ha egyszerre akart elhaladni egymás mellett két szembejövő kamion, akkor mellettük már legfeljebb csak egy tapétavékonyságú biciklista fért volna el. Így aztán nagyon kellett hinnem abban, hogy tulajdonképpen a japán autósok nem akarnak nekem (meg maguknak) rosszat, és életben hagynak. Ez végül is megtörtént, de azért az ember gyakorolja egy kicsit a halálfélelmet, amikor mondjuk egy 800 méteres, kanyarodó alagútban húz felfelé, tehát sietni nem igazán bír, majd meghallja, hogy egy kamion bevágódik mögötte az alagútba, az engedélyezett 50 helyett minimum 80 kilométer per órás sebességgel, és tudja, hogy a kamionsofőr a kanyar miatt még nem látja, majd csak egy pár másodperccel később. A dolog egyébként nem olyan rettenetes, mint ahogy elsőre hangzik, mert a Kamikoochira vezető út vékony, ezért néhány helyen csak egy-egy irányba engedik át az autókat, szóval egész ritka az egyszerre két irányba menő forgalom. De néha előfordul, hogy az alagútban szemben is jön egy kamion, meg hátul is egy, ezerrel. Ilyenkor nagyon kell hinni Istenben.
Egész úton gondosan vigyáztam arra, hogy ne nagyon készüljek ki, nem siettem felfelé, többször megálltam. Mégis, az egész füstbe ment az utolsó alagút miatt. Az utolsó, mintegy 1-1,2 kilométeres alagút ugyanis egy kicsit régebbi, kicsit rettenetes állapotban van, ömlik az alján a víz, szét van töredezve a beton, az út benne piszok meredek felfelé, és az egész olyan vékony, hogy csak egyirányú forgalom fér el benne, és egy busz mellett már csak az említett igen vékony biciklista. Azt még el kell mondani, hogy ettől a ponttól (mintegy 5 km-el a buszvégállomás előtt) kezdve meg van tiltva a maikaa, azaz saját autóval nem lehet felmenni Kamikoochira, csak busszal vagy taxival. (Igen, taxival.) Tehát az alagút előtt már csak taxik és főleg buszok sorakoztak.
Én mindezt nem tudtam az alagútról, tehát vidáman bevágódtam, majd döbbentem, és elkezdtem kétségbeesetten felfelé tekerni. A buszsofőrök is idegesek voltak, dudáltak, ami egyetlen egy dolgon javít egy sötét alagútban, az ember adrenalinszintjén, amin egy bizonyos határ felett azért már nem olyan nagy öröm javítani. Még jobban megrettentem attól, hogy jó, most ezek a buszok elmennek mellettem, túlélem, rendben, de mi van, ha szemből nekemeresztik az ott várakozó forgalmat? Nem vagyok különösebben klausztrofób – a katonaságnál is túléltem egy év K-2-es telefonközpontkocsit, pedig abban aztán nemhogy focizni nem lehet, hanem felállni sem – de valahogy nem akartam egy busz kerekei alatt végezni, ami aztán egészen érdekes teljesítményre sarkallt.
Szóval tekertem, mint az eszement, hogy minél hamarabb kikerülhessek a fényre – az persze, eszembe sem jutott, hogy az alagút alsó végén beszóltak felfelé, hogy egy bringás őrült is megy felfelé, tessék megvárni. Meg is vártak, szóval elég lett volna egy picivel kevésbé igyekezni is, de a végeredmény az lett, hogy mozogni alig bírtam a sprint után.
A buszvégállomás már nem volt messze, addig valahogy elgurultam, de leszállva a bcikiliről, szó szerint kicsit remegtek a lábaim és nemigen tudtam ügyesen járni. Viszont majd egy órával korábban érkeztem fel a tervezettnél. (Nem, nemcsak az alagút miatt, 50 helyett valamiért 60 km-re emlékeztem.) Pihentem öt percet, ittam sok vizet, majd miután a lábam nemigen akart javulni, gondoltam, hát elindulok felfelé a hegyen, majd csak lesz valahogy.
Az elkövetkező három óra kínlódást valahogy nem szívesen részletezném, bár kétségkívül meglehetősen szuggesztív jelzőkkel tudnám leírni azt a vánszorgást, amit rendeztem felfelé a hegyen. Elég hamar kiderült, hogy a múltkor rosszul emlékeztem valamire: 4 km-re még nem a hegycsúcs van, hanem csak egy menedékház, a csúcs 8 km-re van, tehát esélyem sem volt feljutni oda a múltkor két óra alatt. Most sem: de legalább a menedékházig szerettem volna elérni.
Ez végül is megtörtént, és biztosan vannak néhányan, akik csodálkoznak, hogy mi tartott három óra hosszat 4 km-nyi úton. Hát mert nem út volt, hanem lényegében 4 km-nyi lépcsőmászás, azzal a különbséggel, hogy a szokásos lépcsők nem ilyen meredekek, meg sokkal szabályosabb alakúak. Talán már emlegettem, hogy itt Japánban kicsit másképp meredekek a hegyek… Lehet jönni kipróbálni.
A menedékházban egy nagyon egyszerű, hármas szorzót alkalmaztak mindennek az árán, így nem siettem ebédet venni. Vizet viszont mindenképpen muszáj volt, mert kezdtem ijesztően kiszáradni. 1 liter vizet 100 yenért mértek. Még sosem ittam ilyen drágán vizet….
A visszaút, mind a gyaloglás, mind a biciklizés már sokkal csendesebb volt. Lefelé valahogy sokkal könnyebb volt jönni a hegyről, és a már emlegetett legutolsó alagutat leszámítva a biciklizés is elég nyugodt. Nagyon rodeózni nem lehetett lefelé, egyrészt a sűrű forgalom miatt, másrészt meg hogy nem voltak annyira meredekek lefelé a lejtők. Végül is megtörve, de fogyva nem, valahogy csak hazaértem. Az érdekes az volt, hogy úgy tizenöt kilométerrel Matsumoto előtt már iszonyúan el voltam fáradva, úgy éreztem, egy tapodtat sem bírok menni. Erre az utolsó tíz kilométeren valami egész durva tempót nyomtam, a legutolsó négyen pedig tényleg kegyetlenül siettem, merthogy esőre állt, és a végén öt perc alatt el is áztatott, de úgy, hogy a cipőmből is folyt a víz…
Egy meleg fürdő után sokkal vidámabb lett az este, de valahogy most nem bírok ránézni a biciklire.
Vanda holnap indul, egy napra Tokióba, ismerőst látogatni, aztán haza. Tehát ma pakol. Én – miután úgy-ahogy magamhoz tértem – átmentem meglátogatni, visszavinni neki ezt-azt, és este nyolc körül egy hatalmas összevisszaság közepén találtam. Sokat nemigen tudtam neki segíteni – a lábamon alig álltam – de állítólag már a puszta jelenlétem is segített. Végül is aztán persze, hogy nem fért el minden a zsákokban és bőröndökben, így aztán készült egy nagy doboz, amit én adtam fel másnap a postán.