Szeptember 9, péntek, hajnal 2:13
Még mindig nem múlt el a jet-lag: ágynak estem negyed tíz körül, viszont felébredtem fél egykor, és nem bírok elaludni. Már tanultam is, meg olvasgattam a szótárt, ami az elkeseredettség és álmatlanság legvégső fokát jelenti. Egyébiránt eddig minden nagyon klassz, nagyon precíz, és nagyon lassú. De kezdjük csak az elején.
Amikor hanyag eleganciával húsz perccel később jelentkeztem be Ferihegy II-n, pusztán mert még volt egy-két elintéznivaló aznap, azt hittem, én vagyok a felelőtlenség mintaképe – majd tíz perc múlva megérkezett a másik magyar srác is. A japánokról itt most csak annyit, hogy ki nem állhatják a hosszú hajat – namármost nekem szőke, neki barna vállig érő haja van, és ha lehet, ő még nálam is ritkábban fésülködik. (Nem könnyű…)
Lényeg, hogy felszálltunk, és Frankfurtig egészen jól is bírtuk az utat. Sajnos, pillanatok alatt kiderült, hogy a jegyünk nem azért került egy vagyonba, mert elsőosztályú, hanem azért, mert egyrészt az utolsó pillanatban vették, másrészt pedig telepített jegy volt – azaz Japánból fizették, de Pesten kaptuk meg –, és attól mindjárt háromszor annyiba kerül.
Viszonylag keveset kellett Frankfurtban várnunk, összesen két órát, és máris szállhattunk fel a JAL Boeing 747-esére. Szemre elég régi 747-esnek tűnt, de olyan tiszta volt, hogy bárhol, a gép bármelyik alkatrészén nyugodtan meg lehetett volna reggelizni. 7 éve repültem utoljára 747-essel – azóta mindig vagy Airbus 320, vagy Boeing 767 vitt át az óceánon, amelyik mindkettő jóval kisebb –, és egyszerre nyűgözött le és ijesztett meg a gép mérete. Sajnos, a székek mintha japánokra, de legalábbis sovány fehér emberekre lettek volna méretezve.
Még a váróteremben kezdtünk el meglepődni: a lényegében megtelt járaton összesen öten voltunk nem japánok. Kezdtünk valamit megsejteni, milyen érzés lesz csak vágottszeműt látni.
Mindössze 12 órát repültünk, leszállás nélkül mentünk Naritára – hát érdekes egy megpróbáltatás volt. Nekem végül is szerencsém volt, mert – miután előző nap aludtam vagy három órát összesen – sikerült több, mint hat órát alvással eltölteni ebből a tizenkettőből. Balázs viszont először repült, mindjárt ilyen messze, úgyhogy végigélvezte mind a tizennégy és fél óráját a repülésnek.
A kiszolgálás nem mérhető még a Swissairhez sem. Lehet, hogy drágább ételeket adnak a svájci gépeken, meg a MALÉV is sokat fejlődött, de a stuvik annyira szorgosak voltak, hogy szinte alig hagytak békén. Ugye, turistaosztályon az ember általában akkor kap inni, amikor adnak, esetleg, amikor egyszer kérni mer, de akkor már villámlik a stuvi szeme. Na most, itt felszállás után tíz perccel elkezdték osztogatni a sósmogyorót, meg az italt, aztán még egy kör ugyanebből (még az életben nem láttam repülőt, ahol ha nem kérsz, automatikusan adtak volna, de mint kiderült, Japánban az o-kawari, a pótlás majdhogynem természetes), ha nem vigyázunk, akkor egy harmadik – már nem is voltunk olyan éhesek –, majd megjelent egy akkora tál étel, hogy alig fért a lehajtható asztalra. Sült marhahús, természetesen feldarabolva, hogy pálcikával is enni lehessen, soba, szójaszósz, wasabi (japán torma, úgy megríkatott…), zsemle, saláta, víz, kávé, vaj, lekvár – meg sem bírtuk enni az egészet. Aztán kértünk szakét, a stuvi teljesen belénkszeretett, hogy japánul szóltunk hozzá, pláne, hogy meg tudtuk mondani, hogy melegítse meg. Az alig kétdecis üveg bőven elég volt nekünk, a Balázsnak mindig vagy kétszer annyit töltöttem, nehogy sok legyen – a stuvik meg egyre csak jöttek, hogy mikor kérjük a következőt. Az elején persze, még viccelődtünk egymással, hogy majd úgy rendelünk, hogy “és ugyanezt ötpercenként, amíg nem szólunk”, aztán a második gyűszűnyi után rájöttünk, hogy azért ez alkoholtartalmú ital, mondjanak bármit is az ír bányászok.
Elzsibbadt hátsóval, megtörve bár, de fogyva nem, megérkeztünk Naritára, ahol némi vallatás után továbbengedtek. Jópofa volt, hogy a vámos sokkal jobban gyanakodott attól, hogy kormányösztöndíjasok vagyunk, mint attól, hogy külföldiek. Bár nem próbáltuk ki, de ha nem mondjuk, hogy ösztöndíjasok vagyunk, hanem csak annyit, hogy sok pénzt szeretnénk elkölteni, és van nálunk egy-két köbméter whisky, valószínűleg hamarabb végzünk.
Sikerült ugyancsak kicentizni: a 15:55-kor induló buszra két perccel hamarabb szálltunk fel, mint ahogy indult – ha nem sikerült volna, csupán egy újabb órát kellett volna várnunk. Itt jöttünk rá, hogy kicsit más a klíma, mint addig a repülőben – miután júliushoz képest sokat hűlt a levegő, ezért már csak fullasztó hőség volt, rettenetesen magas páratartalommal. Végre megértettem, miért legyezik folyton magukat a japánok a filmekben, meg hogy miért alakult ki náluk a gyakran fürdés szokása. Az ON-Liner névre hallgató busz Omiya és Narita között jár, kaptunk egy kupont, amivel a jegyet megvehettük – kb. 100 kilométerre 2700 yen. A busz sietett, tehát a sztrádán ment, amelynek következtében vagy nem láttunk semmit, vagy pedig szörnyű gyárakat és lakótelepeket. Nem volt nagyon nagy forgalom, de szó szerint a padlóba döngölt bennünket a látvány. Tokió és környéke masszívan ronda – hogy mást ne említsek, hosszú kilométereken át egymás mellett megy a vasút és a sztráda, gyárakkal körülövezve. A város maga pedig elképesztő – ameddig a szem ellát, házak, házak és házak – néhol emelkedik csak ki egy acélhálós golfpálya.
Sokkal emberibbnek tűnt a táj, ahogy lejöttünk a sztrádáról – a második kivilágított épület, amit megláttunk, egy pachinko-bár volt. Két óra buszozás után átszálltunk egy másik buszra, végre a Japan Language Institute-éra, ami már csak további 15 percet jelentett. S végül, közel egynapi utazás után, megérkeztünk.
1989-ben épült a Japán Alapítvány Japán Nyelvi Intézete, közvetlenül Tokió felett, Urawa városában, Saitama prefektúrában. A pletykákkal ellentétben nincs kint a városból, hogy ne lehessen éjszaka szórakozni, sőt, a japánok meglepően toleránsnak bizonyultak ilyen szempontból. Lehet, hogy az utóbbi néhány évben neveltek rajtuk, mert nem ilyen történeteket hallottam korábbról.
No, mindenesetre: 11-ig van nyitva az épület kapuja, 1-ig lehet visszaérkezni legkésőbb, utána azért már irgum-burgum. 1-ig viszont már nincs semmi nyitva a városban, mert azért ez mégiscsak egy kis hely. A megérkezés napján gyakorlatilag semmit nem kellett csinálni, kipakoltunk, kaptunk vacsit – jó lesz mexokni, hogy alapértelmezésként rizs az étel, és pálcika az evőeszköz; van más is, de az kicsit nagyobb macera –, aztán próbáltunk egy kicsit ismerkedni, de végül is csak egy marokkói lánnyal sétáltunk hármasban, mint később kiderült, a főutca csendesebbik vége felé egy félórát.
A szobáink japán mércével mérve lakosztályok, otthoni szemmel nézve kicsi, összkomfortos lyukak. Egy körülbelül 2,5 méterszer 3 méteres szoba, egy unit bath (itteni kiejtéssel unitto basu) nevű icipici fürdőszoba, szekrények, meg pici előszoba – szóval az egész körülbelül 2,5×5 méter lehet. Van minden – TV, hűtőszekrény, sőt, öt perc után a légkondicionálót is megtaláltam (ha nem lett volna meg, újabb öt perc múlva meghalok, körülbelül 40 fok volt a szobában), beépített ébresztőóra és rádió a falban az ágy felett, egy kis erkély –, mi szem-szájnak ingere, csak az embernek óhatatanul kihipózott érzése támad a méretektől. Mondjuk, egy nálam fele akkora japánnak ez tényleg lehet, hogy futballpálya, bár ebben sem vagyok biztos.
Aludni nem igazán sikerült kényelmesen. Először naiv módon kikapcsoltam a légkondit, és kinyitottam az erkélyajtót. Félóra múlva körülbelül negyven fok volt, én meg otthon jó hűvös szobákhoz szoktam. Nem volt mit tenni, zúgó ventilátor mellett aludtam, csukott ablaknál. Ha itt nem fázom meg…
Másnap ismerkedés volt – 113-an vagyunk, összesen 51 országból. Azért ez nem rossz. Rettenetesen be voltunk téve, hogy nagyon bénák leszünk – és tényleg, néhányan itt nagyon tudnak japánul, mégiscsak az ösztöndíj neve az, hogy a legszorgalmasabb tanulók jutalomutazása –, de a nagy átlag nálunk lényegesen rosszabb. Illetve, akadnak néhányan, akiken látszik, hogy sok kanji-t ismerhetnek, viszont egyáltalán nem tudnak beszélni, s ezáltal kommunikálni. A fehér emberek majdnem mind tudnak angolul is, viszont ez kevesebb, mint egynegyede az összes diáknak – sajnos, hozzá kell edződni ahhoz a látványhoz, hogy két, teljesen lehetetlen színű ember (mármint japán mércével, tehát mondjuk, egy dél-amerikai indián meg egy pápua-új-guineai néger – japánul társalog egymással, mert az az egyetlen közös nyelv.
Miután mindenki szépen bemutatkozott három mondatban, kimentünk fényképezkedni a kertbe – szakadt rólunk a víz, aztán kaptunk egy második nagy marha csomag papírt, hogy milyen családhoz megyünk, hol laknak, meg hogy hogyan viselkedjünk, meg hasonlók; hogy angol vagy japán szinkrontolmácsolást kérünk majd jövő kedden a kabuki színházhoz; hogy hogyan fogunk majd visszautazni, stb. Jut eszembe, megérkezésnél kapásból elvették a repülőjegyeinket – biztos, ami biztos.
Délután megismerkedtünk az épület további rejtelmeivel – van például teniszpálya, teaház, community room, Yamaha elektromos zongorával, gitárokkal, Pioneer karaoke-masinával, Hi-Fi-toronnyal, és pingpongasztallal. Van egy könyvtár, vagy 30000 könyvvel, tanulószoba, minden szinten társalgó és forróvíz-szoba, ingyen lehet mosni, bolt, könyvekkel, képeslapokkal, minden szinten legalább két telefon (házon belüli telefonálásra a szobában is van). Utána meghallgattunk egy hihetetlenül unalmas előadást Japán gazdaságáról. Mit sem segített, hogy a fickó a Tódai-on (a Tokiói Egyetemen) tanár, attól még hosszú volt az előadás és unalmas, és természetesen gondosan került minden veszélyes témát.
Reggelinél minden szakács biztatott az ebédlőben, hogy vegyünk mindenből. Vettünk is, és amikor a kártyánkkal fizettünk – mert mágneskártyánk is van ám – kiderült, hogy nem ehetünk akármennyit, egy napra csak 1500 yen van a kártyán – 600 reggelire, 900 ebédre –, és a többit nekünk kell fizetni. Úgyhogy ebédnél már sokkal visszafogottabban válogattunk, és eddig legalábbis sikerült nagyon precízen kihoznom a napot: 1490 yent költöttem. A vacsorát már nekünk kell fizetni, de erre adtak pénzt, meg hétvégére is. A stratégia az lett volna, hogy napközben betegre eszem magam, és este meg koplalok, de ennek ügyesen elejét vették. Vacsihoz fel kellett volna iratkozni a menzán, amit nem tettünk, úgyhogy kimentünk a városba egy bolíviai és egy dán lánnyal (ez utóbbit Yumi Koyamának hívják, el lehet képzelni, mennyire dán), és némi kérdezősködés után találtunk egy tényleg olcsó sushi-bárt. Nagyon szerettek bennünket: teljesen üres volt a csehó, erre bemegy egy hosszúhajú szőke fiú, egy világosbarna bőrű lány, meg egy 180 centis, tehát helyi viszonylatban kissé magas, fehér, európai, csak éppen vágottszemű lány, és összevissza elkezdenek hülyeségeket kérdezni japánul. Végül aztán kiderült, hogy kétféle kaja van: az egyik fajtából 100 yenért raknak két adagot (mármint kétszer két harapásnyit) a tányérunkra – ilyen a nyers lazac, tintahal, kagyló, stb. –, a másik fajtából meg 200-ért – például kaviár, garnélarák, stb. Nem sikerült minden ételt azonosítani, de végül is összesen 250 yenért – ami itt tényleg nevetséges összeg – ettünk tojást (az olyan, mint egy szigorú rántotta, csak errefelé cukorral sütik), meg tintahalat, meg kagylót, és egészen jóllaktunk. A zöld tea itt is ingyen van, mint a menzán, meg mint valószínűleg mindenütt. Kávéért és barna teáért már fizetni kell, 100 yen körül, csakúgy, mint egy-egy üdítőért.
Utána ágynak estem, és most éppen negyed négyre jár – újra meg kéne próbálni elaludni.
Szeptember 21, szerda, 12:37, vonaton Kobuchizawa felé
Kissé sűrű lett a program itt, meg aztán a kis szabadidőnket arra használtuk, hogy az egyes városokból mennél többet megismerjünk, úgyhogy végül is vagy tíz napig nem írtam semmit. Meg aztán kiderült, hogy az Intézetben nem lehet nyomtatni az egyik számítógépen sem – nemcsak, hogy a lemezeimet nem olvassák el, el sem voltak hajlandóak indulni midenféle extra lemezek nélkül, amiket természetesen nekünk nem adtak. Így tehát, kissé csalódottan, szüneteltettem az írást, most viszont annál több időm lesz, hogy bepótoljam, különösen az utolsó napokban.
Hát lássuk.