Hangszórók, patkányok és más állatfajták

Ez hosszú lesz, szóval TL, DR: ezt hallani kell. És patkánnyal (meg unicumos üveggel) még jobb.

Az egyik előnye annak, ha az ember nem teljesen hétköznapi életet él, hogy nem teljesen hétköznapi emberekkel találkozik. Sokkal és sokfélével, köztük egészen érdekes fajta „bolondokkal”, akik hihetetlen energiát és munkát ölnek dolgokba, amibe az átlagember nem, így aztán egyszerűbb hibbantnak látni őket, mint beismerni, hogy mi lustábbak vagyunk.

Aztán vannak azok, akik Japánból szeretnének dolgokat. Ezekkel általában nincs baj, a legtöbb dolog, amiről Guglinsekeresden ábrándozik a kamasz, aki épp olvasott valami izgalmasat Japánról, itt kiválóan kapható az Amazonon, és másnapra meghozzák. A nehezebb eset azok, akik már voltak Japánban, és kb. úgy magyarázzák el, hogy mit akarnak, hogy „és akkor Ószakában a Dokodemo állomás háta mögötti kis utcában, na ott, a telefonfülke mellett volt ez a szárítottbékaszívizom-bolt a pincében, a buddhista szexbolt alatt, és na onnan kéne mellhártya, de csak a közepes méret, pitonbézs színben. Kilenc darab.” Ezeknek általában megírom, hogy „sajnos, pont nem volt.” Végül van az a fajta, aki teljesen természetesnek veszi, hogy azonnal megrendelek neki valamit, teljesen ingyen elcipelem neki haza a bőröndömben vám, szállítási díj és az egészre rávert 27% áfa nélkül, fillérre kinézi az árat az Amazonról, és utána még alkuszik egy kicsit az árfolyamon. Szerencsére nem mindenki ilyen.

Na, ez a két dolog ért össze most, és fajult valami egészen szürreális élménnyé. Vágjunk is bele.

Szóval van nekem egy ismerősöm, ha nagyon gyorsan kéne jellemeznem, az ezoterikus Hi-Fi rajongók közül az a ritka, nem elviselhetetlen fajta, aki 1. nem akar mindenáron megvetetni veled kétcentis kábeldarabokat négymillió forintért és néz az emberiség szemetének, ha ezt nem teszed, és 2. igaz ugyan, hogy unicumos üvegeket rakosgat a szobában, hogy jobban szóljon a dal, de nem balegyenesekkel és lesújtó pillantásokkal érvel, hanem vaktesztekkel, de komolyan, becsukod a szemed, csinál valamit, és istenbizony szebben szól, mire kiderül, hogy egy patkányt rakott a hangszóróra. De erről majd később, addig is van még meglepődnivaló.

Fent említett ismerős új macskából kifolyólag megválni kényszerült óriási elektrosztatikus hangfalától (az elektrosztatikus itt a műszaki paraméterek mellett a borzalmasan drága szinonimája), mertháthogy a cica szétkapta, mint a lábtörlőt, és miután a legtöbb veséjét már alighanem eladta, átmenetileg egy olcsóbb, pótló megoldás után nézett. A JVC „Wood cone” sorozat egyik hangfalának egy régebbi változatát kapta kölcsön, majd pár nap után rájött, hogy ez neki tkp. tetszik, de nagyon… az unalmas részt kihagyom, a lényeg, hogy hoztam neki ugyanabból, de a legújabb, még tökéletesebb változatból:

Tövig rágtam a körmömet, hogy jajmilesz, de remekül sült el a történet, és egy héttel később én is meghallgathattam, hogy mit tud a cucc.

Intermezzo 1: Hangszórómembrán fából

Hogy a végletekig csigázzam az érdeklődést, mesélek előbb még egy kicsit a Wood cone sorozatról, mert ez annyira japán. Szóval élt egy Kuvahata Tosikacu nevű bácsi, nem mellesleg a JVC hangmérnöke, aki valamilyen (részben, gondolom, sintóista, de részben nagyon gyakorlatias, rezgéscsillapítási és hasonló) okoknál fogva meg volt győződve arról, hogy a fa az ideális anyag a hangszórómembrán, és általában a hangszórók gyártásához. (Közben beszélgettem a nálam e téren milliószor okosabb akusztikus barátommal, és elmondta, hogy ez nem egyedülálló japán betegség, ő ismer egy másik, szintén japán céget, amelyik japán papírból, vasi-ból akar mindenáron hangszórómembránt gyártani. És gyárt is, nem is olyan rosszakat ám.)

Kuvahata bácsi nagyon küzdött, és sokáig kudarc kudarc után érte. (Ez egyébként megint egy ilyen japán típustörténet, ha még nem tetszettek olvasni Mikimoto Kókicsiről, itt az ideje, a fószer kb. megszállottan hitt abban, hogy lehet mesterségesen igazgyöngyöket termeszteni, amiben egyébként teljesen igaza is volt, csak mivel az igazgyöngyök – a jó whiskey-hez hasonlóan – nem egyik napról a másikra születnek, hanem évek alatt, mire sikerült tökéletesítenie a módszerét, addig másfélszer csődbe ment és eltelt majd húsz év… jó, harmincévesen kezdte, nem kamaszként. Mire kerek gyöngyöt is sikerült gyártania és tényleg befutott, 1920-ra, addigra majdnem hatvanéves volt. Mondjuk kitolt a világgal, mert élt utána még 34 évet, de akkor is.)

Vissza Kuvahata bácsihoz, az még ment is neki, hogy nyírfából rettentő vékony lemezeket nyessen:

de ugye a hanxórómembrán kör alakú és be van mélyedve, a lapos fa meg nem. Így aztán először ragasztgatni próbálta a lapocskákat, és már ez is ígéretesnek bizonyult – viszont annál kevésbé sorozatgyárthatónak. Préselni is próbálta a falemezeket, de folyton szétmentek, úgyhogy kezdte is feladni az álmait, amikor is egy Ivamura Szatosi nevű kollégája a változatosság kedvéért aznap ismét inni ment, és szárított tintahalat rendelt. Mármost a szárított tintahal alapból a szárított traktorgumihoz hasonló állagú, úgyhogy Ivamura kíváncsiságból megkérdezte, hogy mégis mivel kezelik, hogy rágható és ehető legyen. Szakéval. Ez adta az ötletet, hogy mindenféle alkohollal próbálják kezelni a fát, többek között Suntory whiskey-vel is, de az nagyon nem volt jó. Végül az olcsó szake lett a befutó – talán épp a tisztátalansága miatt. (Állítólag a Stradivari hegedűk fáját is valami titkos lében áztatták, ki tudja, lehet, hogy azért megismételhetetlen a csoda, mert olyan rossz bort azóta nem készítenek.)

A történet innentől még nagyon hosszú, műgyantákat és hőkezelést is tartalmaz, de 2004-re a JVC valóban előállt az első famembrános hangszórójával, az EX-A1-gyel. Ezt azért még kissé leszólták a korabeli ismertetők, főleg mert luxusmodellnek lett beárazva (akkor 550 dollárért), de Kuvahata bácsi, amíg élt, fejlesztette (és állítólag maga is itta) tovább a csodalét, nem kevés sikerrel. Sajnos, azóta meghalt, de a szakéban áztatott famembrános hangszórók ma is kaphatók, igaz, javarészt kizárólag Japánban.

És akkor vissza az ezoterikus Hi-Fi-hez. Én nem vagyok gyakorló hifista, sokkal smucigabb vagyok annál, hogy igazán beleássam magam, de szerencsére ügyesen barátkozom és például pont orgonahangmintákból meg a már emlegetett hangmérnök ismerősből kifolyólag meglehetősen profi hangtechnikai cuccokkal találkoztam már, például Genelec monitorhangszórókkal, meg van némi fogalmam arról, hogy mi mindennel lehet tönkretenni az élményt. Meg énekeltem/zenéltem pár tíz évet az életemből, szóval ne tessenek a véleményemre úgy tekinteni, mint valaki vérprofi szakemberére, de az utcáról a Keravillba beeső „hűdeszép”-nél egy hajszállal azért megalapozottabb lesz.

Gyanítom, hogy az élményhez erősen hozzájárult a nagyonnemolcsó erősítő is, meg a CD-lejátszó, a szoba kialakítása (a plafonon sokezer kis fapiramissal), a külön táp a cuccoknak mindenféle szűréssel, és így tovább… de amikor megszólalt a két kis doboz, az első reakcióm az volt, hogy ez valami félreértés. Ez a két gyufásdoboz (na jó, annál nagyobb, de lényegében egy nagy arasznyi az egész, darabja 120x161x264 mm és 2,2 kg), nem szólhat így. Pedig de.

Jó, biztos lehet találni valami olyan niche dolgot (filmben dübörgő tankok, indusztriális, szegecselős technó, vagy a 3+2 közel teljes életműve), amihez kell a külön ipari mélynyomó, hogy igazán (vagy egyáltalán) élvezhető legyen, de az a helyzet, hogy amire az ismerős használja, ti. zenehallgatásra a zene szó nemesebbik értelmében, arra valami dermesztően jó. Szerencsére nem vagyok afféle Hi-Fi sommelier, hogy hosszan tudjak értekezni a hangdobozok szétömlő tanninjairól és gyümölcsös utóérzetéről, szóval azt tudom csak mondani, hogy ezek a hangfalak szépen szólnak, és itt most ne arra tessenek gondolni, hogy szépen szól, mint az unokahúg a gyermekkórusban (=kevésbé elviselhetetlenül hamis), hanem hogy úgy szól, hogy azt nagyon jó hallgatni. Tehát egyrészt van mindenféle kihallható részlet a zenében (komolyan, mono felvételt is hallgattunk vele és az is szinte élt), másrészt nem torzít észrevehető módon, harmadrészt szólnak a mély hangok is, és az egésznek van egy nagyon jól érezhető tere. Na tessék, mégiscsak sommelier próbálok lenni, oszt nem is igazán megy. Tessenek mellé tenni kb. bármit, és mindjárt hallani lehet majd a különbséget.

Intermezzo 2: ki lehet-e mérni a szépet?

Nem bírtam ki, és halálra nyaggattam a hangmérnök ismerőst, hogy hogy is van ez a dolog a hangszórókkal, nem lehet kimérni a csodaeszközeikkel, hogy mi hogy szól, felharmonikusok meg minden?

Kiderült, hogy de, de leginkább azért inkább mégsem. Az ugyanis a helyzet, hogy a hangszórók membrántól, anyagtól és zengő tértől függően a létező legváltozatosabban, véletlenül sem lineárisan vagy valami egyszerű függvénnyel kifejezhető módon vagy következetesen, de mind torzítanak. Szóval hiába mér ki az ember mindenfélét mindenféle mérőjellel, szinuszhullám, sweep és társai, ahogy az ember ráereszti a valódi zenét a dobozra, eléggé megjósolhatatlan lesz, hogy pontosan mi is fog szólni. És ami meg a még nagyobb disznóság, hogy az ember füle mintha nem is a tökéletesen pontos hangvisszaadást értékelné: hihetetlen munkával készítenek stúdióknak monitorhangszórókat, mágnesesen árnyékolt házakkal; de tényleg, olyan precízeket, hogy hallod, ahogy a klarinétos átsétál egy méterrel arrébb, vagy a brácsás köhint a nagyzenekarban, mégse tetszik jobban, mint egy másik, akár kisebb hangszóró.

Na, ez a hangszóró valahogy úgy nem tökéletes, hogy de pont annak hallatszik. És igen, a basszusok is szólnak, sőt, a dobok is, annyira, hogy valaki dobos ismerős is állítólag halálra dicsérte. (Én magam a fúvósokat hallom jobban.)

És amikor azt hinnénk, hogy ennél nincs feljebb, akkor jöttek a patkányok.

A patkányok a svéd Entreq termékei. A cégnév valójában egy másik ezoterikus megszállottat takar, ezúttal egy svéd farmert, aki egy környékbeli építkezés során a geológusokkal folytatott beszélgetés kapcsán kattant rá arra a gondolatra, hogy nekiálljon „virtuális föld”-et gyártani Hi-Fi berendezésekhez: olyan dobozokat, amelyek tartalma jobban hasonlít Földanyára, mint a városi, mindenféle zajjal is szennyezett földvezetékek. Rájuk lehet kötni a hificucc földvezetékét, valahogy így néznek ki (van többféle méret és töltelék), és rém titkos, hogy mi van bennük:

Image result for entreq tellus

Image result for entreq tellus

Persze, hogy valakinek muszáj volt kibontania és megnéznie:

attachment.jpg

Tekintve, hogy ezek a dobozok mérettől és tölteléktől függően olyan 2 és 9 ezer dollár között(!) mennek el kiskerben, nem csoda, hogy a hifis társadalom fele simán sárkányfűnek tartja, pláne, hogy az égvilágon semmilyen tudományos magyarázat nincs rá, hogy miért is szólna tőle szebben bármi. Kimérni se lehet semmit rajta, ez nem áramkör, csak odafelé mennek a földvezetékek, ha bármit mér az ember egyáltalán, az csak a még nagyobb zaj (minden madzag antennaként viselkedik).

Csak az a baj, hogy a legtöbb ember tényleg hallja a különbséget.

Na, a patkányok is az Entreq termékei, a hivatalos nevük Vibb Eaters, és többféle méretben is kaphatók:

Image result for entreq vibb eaters

Itt megint csak olyasmi a történet, hogy valami csodakeverékkel vannak töltve (lásd fent, réz, hematit, magnetit, ilyesmi, a keverék szigorúan titkos, patkányt belezni tilos), és elvileg a hangszóró/erősítő rázkódásait csökkentenék, meg akkor már nyilván belekavarnak az elektromágneses térbe… hát persze, gondolná az ember, snake oil, akkor már inkább rulettezzük el azt a pénzt.

Egy baj van. Tényleg hallani a különbséget. Vakon. Meghallani, amikor odateszik a patkányt, meg amikor elveszik, valahogy úgy lehetne fogalmazni, hogy kicsit kijjebb nyílik a tér. Jó, nehezen tudom elképzelni magam, hogy patkányokat vegyek jobb fejhallgatók áráért, de istenbizony szebb lesz tőle a hang. Már ha jó helyre teszi az ember a patkányt.

Lehet, persze, a patkányozást is kicsit túltolni:

Patkánycsalád

De az a helyzet, hogy tényleg szebben szól. És akkor a képen látható unicumos üvegről (nem mindegy, hol van, és igen, hallani a különbséget) és a cipőfűző vékonyságú hangszórókábelekről még nem is beszéltem.

One thought on “Hangszórók, patkányok és más állatfajták

  1. A fotók szerint az ott egy tök normális szoba. (A reflexiómentesített plafon nem látszik…) Vagyis minden IS van benne, vagyis minden részt is vesz a hangzásban. Ehhez adódik a nyilván valamilyen spektrum szerinti csillapítású patkány, amelyet konkrétan a hangszerre (a hangszóróra) kell tenni.
    Szóval szerintem lehet is benne valami, de a könyveket átrendezni a polcon sokkal olcsóbb, mint Entreq rezgésfalót venni.
    A famembrános hangszóró meg kézenfekvő. Mér, miből van a hegedű? Miért legyen az elektrodinamikusan gerjesztett szélessávú hangsugárzó másból, mint a stick-slip effektussal gerjesztett?
    Van egy olyan érzésem, hogy a fatuba is szebben szólna, ha fából lenne. De az az őrült még nem született meg.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.