差別 (megkülönböztetés)

Nem szívesen bonyolódom olyan témákba, amelyet lehetetlen érzelemmentesen megélni, és tulajdonképpen nem is akarom túl bő lére ereszteni az egészet, csak muszáj kis hátteret adni annak a kb. két mondatnak, amit el szeretnék mesélni.

Igyekszem nem szararíman-történetekkel higítani a blogot, de ma volt egy mondat, amire felkaptam a fejem. Éppen ülünk egy megbeszélésen egy jónevű (de nem nagy nevű, illetve tudomásom szerint a hat nagy keirecu egyikéhez sem tartozó) céggel, és valahogy kijött szóra, hogy persze a Szóka Gakkai-nak lehetne rengeteget eladni valamiből (durva egyszerűsítéssel a Szóka Gakkai kb. olyan, mint egy buddhista Hit Gyülekezete, nagyjából annak minden pozitív és negatív vetületével, pártkapcsolatával, csak két nagyságrenddel nagyobb, egy magyarországnyi hívőjük van). Erre megjegyzik a szemköztiek, hogy “az ő cégük nem árusít vallási csoportosulásoknak”.

Tessenek megkövezni, én nagyon vigyorogtam. A dolog persze nem fekete és fehér, de megpróbálnék bemutatni a teljesség igénye nélkül az aspektusok közül néhányat.

Először is, a mai Japánban még mindig teljesen a mindennapok része a megkülönböztetés. Kicsit próbáltam irodalmazni, de a Google csupa ilyen frusztrált amerikait dobált ki, akik hörögnek azon, hogy nem találtak bérlakást maguknak, meg nem mehettek be a kuplerájba. Ennél érdekesebb mondjuk, hogy szinte minden fürdőből ki vannak tiltva a tetováltak, merthogy hagyományosan a tetoválás a “rosszéletűek” (gengszterek) tartozéka. Mostanra azért lazultak a szabályok, általában inkább azt kérik, hogy “ne látsszon a tetkó”, vagyis a jakuzák (még mindig nehezemre esik többes számba tenni, japánul a jakuza épp úgy egy genxter mint az egész csapat) egész hátat befedő tetoválását úgysem lehet eltakarni, az ilyen “Szeretlek Gizi”-féle macsóhímzések, vagy a kisebb ribancrendszámok (tramp stamp, deréktetkó) meg leragaszthatók.

Ezeken persze lehet hörögni, meg azért most már egyre jobban enyhülnek ezek a dolgok, meg nyilván a by definition multikulti Amerikában a bármi alapon megkülönböztetés éppenhogy a legbőszítőbb dolgok egyike, de meg kéne érteni, hogy Japán alapvetően szigetország, és a legnagyobb városok kivételével azért még mindig viszonylag ritka látvány a külföldi, bár egyre több van a tévében (aki rendesen tud japánul), szóval itt meg éppen a fordítottja természetes. Akarunk egyforma lenni.

A nagy kirekesztés egyébként meg azokra vonatkozik, akik “nem ismerik a játékszabályokat”. Nekem még soha, semmilyen fürdőben nem okozott problémát bemennem (pedig voltam olyanban, ahol nem volt a külföldi szívesen látva). Annyi az egész, hogy odamegy az ember a cerberus mámihoz, mocsok nagyot köszön (nem Konbanva-t, annál bármi jobb, még a Gomen kudaszai is), és elereszt valami megjegyzést arról, hogy milyen szép is ez a fürdő (vagy ha utolsó lepattant tetű egy csűr, akkor hogy “milyen jó, hogy rátaláltam erre a helyre”, “nahát, de jó, hogy itt van szauna”, a lényeg, hogy valami pozitívat). Aztán elbeszélget 2-3 percet arról, hogy mennyire szereti a fürdőket, és hogy hát ez a Japán ugye mennyire más, bezzeg itt, a lényeg, hogy ügyesen beszéltetni kell a nénit. Meg sem említi az ember, hogy egyébként bemenni akar, csak pár perc után, amikor már “belül van a körön”. Ezzel a módszerrel puhítottam én már meg kivénhedt, megfáradt, a szemével egyből ölni képes nevelőtanárnak látszó házőrzőt is. Konkrétan mentünk be olyan helyre fürödni, ami normál esetben nincs is nyitva a köznek, csak a fogadó vendégeinek, mellesleg nyitvatartás után. A japán névre szóló TB-kártya azért segít.

Vissza a szempontokhoz, a másik, hogy Japánban nagyon sok új szekta van és nagyon sok öreget behülyítenek és mivel itt jellemzően az idősek a gazdagabbak, nagyon sok pénzt is csalnak ki tőlük. Nyilván nem lehet, meg nem szép dolog általánosítani, meg megkülönböztetni –  meg a Szóka Gakkai tízmillió hívőjéből már csak a nagy számok törvénye miatt is kell, hogy legyen jónéhány derék, jóravaló, becsületes ember – de épp azért írtam a kirekesztésről annyit, hogy azért itt ez “belefér” (nekem legalábbis bőven). Úgyhogy én valami elmondhatatlanul utálom őket (különösen, ahogy az ember látja kinőni a földből a szebbnél szebb épületeket, miközben a japánok nem kis része nyúlketrec méretű, de legalábbis nyúlketrec állagú lakásokban lakik), és mivel a japán üzleti élet általános hozzáállása az, hogy “ezekkel jó aztán csak üzletelni, a legtöbbje buta, mint a föld, de rengeteg pénzük van”, engem igen jó kedvre derített, hogy azért más se mind rajong értük.

De azt, hogy egy cégnél ez irányelv legyen, nem gondoltam volna.

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.