Sabolc in Japan

Archive for June, 2012

Ugye ahol én lakom, egy picit eltér a teljesen átlagos Japántól, merthogy ez itt egy 7 négyemeletes házból, házanként 30 lakásból álló “lakótelep” (vagyishogy a régi szép időben ezt itt egyszerre meg bírta venni egy nagy ingatlanberuházó), kicsi állam az államban, és egyébként is a domb tetején van, nem lent a rettenetes kuszaságban. Lent, a csatorna meg az út mellett körülbelül ennyire egységes a látvány:

Kicsit beljebb, de még a domb aljánál is így néz ki:

És nem, az ott fent még nem mi vagyunk (én jobbra és kicsit feljebb lakom).

De amit mutatni akartam, az az, hogy gyakorlatilag a hatalmas lakótelepen (hét házról beszélünk, két fél utca se lenne), gyakorlatilag minden áldott nap sürgölődnek kertészek. Vagy ha nem is, hát eléggé olyan érzés. Ma nem bírtam tovább, és szóba elegyedtem az egyikkel, és persze kiderült, hogy ez végül is egy kicsit hasonló történet (csak sokkal kevesebbet lopnak), mint például Kispesten az Omega Kht. volt, tehát egy ilyen államilag támogatott cégszerűség, tehát hogy a mi lakótelepi felügyelőbizottságunk felbérli ezt a céget, aki eleve éhbérért dolgoztatja a 60-70 éves néniket, plusz mi csak a felét-kétharmadát fizetjük nekik, valami támogatást kapnak központilag is. Ebben mondjuk hasonlít a rendszer a szociális nővérekre, akik apámhoz jártak (azok is az – egyébként megalázó –  pénzük felét az önkormányzattól kapták), abban nem hasonlítanak, hogy kertésznénikből sok van, és pihenni még nem nagyon láttam őket. Van nagyon csini egyenruhájuk, aranyos kiskocsijuk, és az a helyzet, hogy 50 éve még nem dívott ez az eszelős szemtágítósdi, úgyhogy az idős nénikből van bizony még sok csíkszemű, ami egyébként már csak azért is tetszik, mert látszik az arcán, hogy természetes. Beszélgettem kicsit vele, és kb. azon az állásponton volt, hogy “hát 70 éves korunkig még biztos engednek dolgozni…”, illetve “kell is, hogy dolgozzon az ember, attól van rend az életében, megtehetném én is, hogy nem dolgozom, de hát akkor még a végén egész nap csak lustálkodnék”.

Arcot nem mutatunk, tessék elhinni, hogy ritka aranyos (és fiatalos) pici néni, de kocsit és egyenruhát igen:

Aki ismer, tudja, hogy Magyarországon egyáltalán nem vagyok nagy rajongója e két cégnek, konkrétan teszkóba nem vagyok hajlandó betenni a lábamat, a MacDonalds meg egyszerűen száraz, drága és vacak.

Itt kicsit másképp van. Az egyik, hogy itt a Tesco nem a piac letarolója, hanem egy megtűrt kis vacak szereplő, Tokió környékén, összesen néhány üzlettel, megaáruházak nélkül. Igazából itt se nagyon járok teszkóba, de van egy nem túl messze, és például zöldségekben jók, meg van néhány sajátmárkás termékük (például joghurt). Így néz ki a japáni teszkó:

A mekivel meg az van, hogy persze csak azon élni itt sem jó ötlet, de néhány területen sokkal jobbak. Először is, sokkal viccesebben néz ki (már a felirat), és sokkal fegyelmezettebben sorakoznak az emberek (és felveszik nagyon gyorsan a rendelést, és félreállítanak, hogy mindjárt készül, és veszik fel a következőt, nagyon gyorsan halad a sor):

Aztán van egy sor más termék, egy része pont az árlista alján, van olyan, ami mindig (mint mostanában a Shaka Shaka Chicken), más részük idényjelleggel (elnézést az ócska képért):

És vannak a drágább szendvicsek közt is egyrészt finom, megbízhatóan visszatérő idényjellegű dolgok, mint például a már megénekelt cukimi burger, vagy a falánkaknak szánt Mega Mac … bár most próbálom nagyon szigorúan fogni magam, egy hónap alatt egyetlen nagy burgert ettem csak, mert ki kellett próbálni (Big Chicken), és semennyi jégkrémet, hanem csak ezt a százjenes Chicken Crisp-et:

Ugye az van, hogy én itt ingyen squasholok a sportklubban, de hát most, amikor én járok, főleg az idősebb korosztály ér rá, és hát a vénasszonyokat elverni  nem akkora sikerélmény. Az van, hogy mivel ők nem ütnek erőseket, fel se melegszik annyira a labda, ami nekem se jó, nem úgy tanulok meg játszani, mint egy hozzám hasonlóval tenném.

Ma mindenesetre nagyon utált egy szegény néni: direkt nem ütöttem nagyokat, nehogymá bunkó külföldi, a labda se volt elég meleg, ettől aztán sorra beestek a sarokba a labdák, viszont nem igazán pattantak fel.

Az első húszhoz nem is vágott a néni annyira csúnya képet…

Rendeltem fényképezőgépet webshopból (hacsak nincs valami eszelős akció éppen a Yodobashiban, durván olcsóbbak, még az ajándék pontokkal együtt is, úgyhogy mostanában rászoktam), hibátlanul sikerült is

itt jegyezném meg, hogy miután a céges alap bankszámla számlavezetési költsége IS NULLA jen havonta, nemcsak a magánszámláké, a webáruháznak simán van öt bankszámlája, hogy ne kerüljön semmibe nekem az utalás

és nagyon kulturáltan elküldték a fuvarlevélszámot, hogy ha kedvem van nézegetni a kb. 1 nap alatt, amíg amúgy is megérkezik, akkor itt, a Sagawa vonatkozó oldalán megtehetem:

ha már Sagawa, a jóistennyila ütött a japánokba, hogy itt minden “communication”, ezek is Transport Communication, de láttam már italárusító automatán “Drink communication” feliratot is (mondjuk japánul ebből van szójáték, “nomu” + “komjunikéson” = “nomjunikéson”), de még sorolhatnám

Szépen beírva a számot, megkapja az ember a tájékoztatást, hogyaszongya:

Láthatólag nemzetközivé vannak már ők is válva, van angol nyelvű kereső is, gondoltam, nézzük meg, milyen információt nyújtanak külföldi nyelven. Ezt:

Gábor barátommal megjártuk vasárnap Akihabarát (pont beszedtem valami vírust, úgyhogy mérsékelt szórakozást nyújthattam), ettünk a kedvenc curry-éttermünkben, de már az se a régi, tulajdonosváltás volt, ami nem lenne baj, de éppen szakácsváltás is. Mondjuk azután, hogy a csehó neve Shalimar-ról (“a szeretet helye” perzsául, nagyjából minden harmadik indiai vendéglőt így hívnak, van egy Pesten is) Dotkomu.com-ra változott, nagyon sok jóra nem is számítottam… azért annyira nem volt más, csak kicsit igénytelenebb.

Borzasztó régen voltam Akihabarán (ahhoz képest, hogy ugye 3 éve szinte mindennap), úgyhogy volt egy csomó meglepetés, hogy mennyire olcsó az ez meg az az, meg hogy hány bolt ment tönkre (vagy vásárlódott fel) azok közül, amiket ismertem.

Akihabarára vadonatúj dolgokat vásárolni már egyre kevésbé megy az ember, át is alakult (régen nem lehetett egy normális vendéglőt találni, most tele van vele), bár azért néhány kultikus hely még megvan, plusz igencsak élnek még azok a boltok is, ahol a mindenféle használt/levetett/gyanús eredetű holmikat lehet venni. Az egyik ilyen helyen sikerült látni egy  Galaxy II védőtokot, neoplane anyagból (persze, hogy neoprén). Rögtön a következő boltban a GARAPAGOS kiegészítőkbe futottunk bele… a Galapagos a Sharp okostelefonja, amit persze japánul tényleg R-rel mondanak, de hát kérem…

A vonatból pedig sikerült látnom egy mocsok nagy Rola plakátot (most gugliztam kicsit, ezexerint van egy ilyen talent, ha néznék tévét, nyilván segítene)… szóval ugye a japánban nincs L, Rora a drága, és eléggé gátlástalanul angolosítják vissza a katakanákat. Nem igazán értem, miért nem lehetett Lola a kisasszony, de láttam én már Rorát, Lorát meg mindent. Thinking of which, éppen még Laura is lehetne… bár azt szerintem már hosszítójellel írnák katakanával.

Az alábbi esetek természetesen a képzelet szüleményei (még mielőtt valaki nyomozást indítana hivatalból):

Mit tegyen egy informatikus, ha egy szervizelt gépen talál úgy négyezer képet jól láthatóan kiskorú (nem barely legal, hanem barely 12) lányokról, rendkívül hiányos öltözetben?

Mit gondolunk arról az ügyfélről, aki szerint teljesen jogos milliókat elkérni lopott tervezőszoftverrel, feketén dolgoztatott egyetemistákkal készült anyagokért, elvégre ők mégiscsak egy “név” a szakmában, ugyanakkor egy hatezer forintos számláért heteken keresztül kell hívogatni őket?

Kell-e családjogi lépéseket fontolgatni valaki ellen, aki a feleségének az összes e-mail címére érkező összes levelet olvassa?

Nem engednek fényképezni a sportklubban, pedig ezt tényleg látni kéne… szóval a fenti felirat, így, ahogy a címben írva vagyon, egy teniszeseménnyel kapcsolatos hirdetményen szerepelt, jó nagy betűkkel. Sikerült kitalálni?

Ha nem, tessék katakana-Englishben gondolkozni, peá maccsi… azaz pair match.

Szarva közt a tőgyit.

Van ugye az időjárás-előrejelzős oldal, én ezt szoktam nézni (ahelyett, hogy kinéznék az ablakon):

Yokohama weather

Na, ennek a jobb oldalán van egy ilyen onlány chat-szerűség, ahová a pógár beírhatja, hogy hogy érzi magát. Most éppen mocskos nagy vihar van – az oldal visszafogottan csak annyit ír, hogy “különösen erős délnyugati szél” meg “2,5-5 méteres hullámok”, de épp a házat bontja a szél körülöttem. Ja, meg ugye pont a fejünkre szakad az égbolt a tájfun közepén, az oldal pedig mértéktartó módon 90 százalékos esőt valószínűsít. (Kis igaza van, a hurrikánnak is van egy csendes közepe, lehet, hogy beleszámolták?)

Na, de vissza a lényeghez, japáni lakos (Yokohama város, Szakae kerület) betwittelte, hogy érzi magát (lásd a címet). Pjúú, mi?

• kinoo
• ビュウゥゥゥゥーーーー、ガタタッ、ザッザッザンザン 21時54分 神奈川 横浜市栄区 （雨強し）

— Update —

Tény, hogy mostanra nem nagyon esik, de itt közben a szél lassan lebontja a lakótelepet. Nagyjából az összes bicikli felborult, egy-két motor is, a fák meglepően jól bírják, de utoljára ehhez hasonló szelet a legelső ősszel láttam, 1995-ben.

A vicc, hogy mivel földrengésből volt már sok, ilyen viharból meg nem annyira, esküszöm, ijesztőbb. Vagy legalábbis nehezebb tőle aludni, mert sokkal tovább tart…

Azt hittem, kijövök Japánba, immár n-edszer, és majd újból elkap a közléskényszer, oszt nem.

Azért két hét után – még ha eléggé szanatóriumosra is sikerült, a napok jellemzően a déligalvás-fordítás-sportklub-szuszóka-mégtöbbfordítás-Skype-elégmárafordításbólnézzünkHírózt menetrend szerint teltek – így tudnám összefoglalni a benyomásokat:

1. Nagyjából egyidős a két robogóm (az otthoni kicsit idősebb, de három évig ugye nem nagyon használtam) és a bukósisakjaik is, mégis, az otthonin a második szemellenző karcolódik átláthatatlanra, az itteni meg négy éve hibátlanul bírja, alig van rajta karc. És otthon nem merek szemüveg nélkül motorozni (a múltkor a Fradi-pályánál frankón egy nylonzacskót csapott az arcomba a szél, úgy hatvannal), itt meg úgy kell megerőszakolni magam, hogy le akarjam hajtani a szemellenzőt. Mondjuk az is igaz, hogy az itteni robogó 50 köbcentis, és az átlagsebesség 20 alatt van (és 40 felett is ritkán megyek), de akkor is.
2. Annyival, de annyival jobb itt a rizs… kirúgtam a hámból, és ha már vettem rizst, akkor kivételesen nem a legolcsóbbat, hanem akkor már legyen kosihikari, jó, nem niigatai (az kb. a legdrágább rizs Japánban), hanem Tocsigi prefektúrából származó, de akkor is jó. Tényleg. Nem vagyok normális, hogy korábban mirelit csáhan-okon meg mikrózható rizseken éltem.
3. Egyre olcsóbb minden. Az importdolgok az erős yen miatt, egy csomó dolog az olcsóbban importált nyersanyagok miatt (a Gjómu Szúpá-ban 70(!) yen a 8 szeletes kenyér, tizensok éve 118 yen volt az abszolút minimum, amit találtunk), egy csomó dolog (pl. LED-es tévék) meg azért, mert ölik a japán ipart, sehogy nem fogynak a dolgok, nem győznek már akciózni. Magára valamit adó japán régen inkább nem evett, de nem vett koreai holmit, most meg az LG vezeti a monitoreladásokat…
4. Még mindig sokkal finomabb az itteni MacDonalds, mint az otthoni, ráadásul mindenféle új, csirkés szendvicsek vannak (egy közülük meg 100 yen, nagy hús, siavasze (“bódottá”)).
5. Ha itt lekapcsolja a szolgáltató az internetet, mert nem fizettem időre, majd felhívom, hogy bocsánat, külföldön voltam, de 10 perce befizettem az éjjel-nappaliban, akkor azonnal visszakapcsolják a netet, nem várnak 3 munkanapot és/vagy hogy beérkezzen a pénz. Elhiszik.