Archive for the ‘old diary’ Category

PostHeaderIcon

Hát elindultunk Izura. Izu egyrészt egy félsziget neve, nem túl messze délre Tokiótól, ide mentünk mi, másrészt a kicsit délebbre lévő Izu-szigeteket is így hívják. Kiderült, hogy mivel túl közel van Yokohamához, semmi értelme a “18 kippu” jegyünket használni (2300 yenért annyit utazunk, amennyit akarunk), mert összesen nincs 2300 yennyi a jegy, ráadásul nemcsak Japan Railways vonatokkal megyünk, hanem valami magántársaság vonatával is.
Drágább volt a maszek vonat, mint a JR, de szebb is. Ráadásul valami borzasztó hangulatos, pici, aranyos állomáson szálltunk le. Útközben kiderült, hogy valamit nagyon csúnyán félreértettem: nem hárman mentünk, hanem összesen vagy tízen. Sakai tanárnő csoportjában ugyan csak Attila, Kitcho, két koreai meg egy kínai lány volt, de az egyik koreai (Kim-san, hogy a fenébe hívhatnák máshogy?) hozta az egész családját, nej + két csuda aranyos picike lány, a kínai lány hozta az unokatestvérét, Attila meg hozott engem. Szóval jó sokan voltunk.
Sakai tanárnő meg, mint kiderült, nem a saját vityillójába invitált bennünket, hanem egy tanár ismerőséébe: Takagi tanár úr szintén jelen méltóztatott lenni.
Bár délben indultunk, háromra már az egész társaság megérkezett (igaz, a koreai-kínai különítmény reggel indult autóval, és utánunk érkezett), így mivel fiatal volt még az idő, elmentünk sétálni. Kitcho valószínűleg sebtében az egész partot be akarta volna járni, de mivel pici gyerekek is voltak velünk, meg az utak sem voltak igazán kiépítve, meglehetősen lassan haladtunk előre. Végül is aztán csak eljutottunk egy apró, tán húszméteres drótkötél-hídig, ahol is kiderült, hogy az egyik kínai lány nem szereti a lengő kötélhidakat. Muszáj volt vagy négyszer átzavarni rajta (egyszer aszontuk, a túloldalról megyünk haza, aztán azt, hogy tévedtünk, aztán ezt az egészet mégegyszer), viszont a végére már nem félt annyira.
Különben az Izu-félszigetnek eléggé a felső részén voltunk, egy Joogasaki nevű faluban (aligha van rajta a térképen), itt még nemcsak, hogy nem szép fehér homokos a tengerpart, hanem nincs is tengerpart, csak tíz-húsz méter magas sziklák. Ehhez kellett a kötélhíd is.
Este, miután meglehetősen sok időt elvett a fürdés, gitároztam, aztán kaptunk enni, finomakat. Igen jót aludtunk….

PostHeaderIcon

Attila szervezett nekem programot vasárnapra. Kiderült, hogy Kitchóval továbbra is rendszeresen járnak ahhoz a Nishimura nénihez, akihez annak idején én is. Hát most újra hármasban mentünk el. Pont olyan volt, mint régen: nemigen csináltunk semmit, beszélgettünk, aztán egy idő után kaptunk enni, aztán elmentünk. Annyi volt a különbség, hogy most otthon volt a fia is, aki a kiotói egyetemre jár (mármint a Kiotói Állami Egyetemre, van ott több egyetem is), és egy idő után rém undok volt. De nem hagytuk zavartatni magunkat. Attila különben nagyon jól beszél japánul. Össze kell szednem magam, ha nem akarom, hogy lehagyjon… :)

PostHeaderIcon

Nem véletlenül kellett leadni Oki sensei dolgozatát. Attila tornaprofesszor úr meghívott valahová az Izu-félszigetre magával, egy tanárához, és akkor már egy pár nappal előbb felmentem Yokohamába.
A négy talált mountain bike közül egyet Attilának szántam (maradt egy, egyet kapott Funahashi, egyet meg egy Yoshie nevű lány). Eredetileg arról volt szó, hogy majd ha lejön, hazaviszi, de aztán úgy gondoltam, meglepem, így egy nagy táska, egy kis táska és a gitár mellé még felpakoltam magamra, és így vonatoztam el Yokohamáig, meglepően kevés gonddal. Még az éjjel varrtam a ház alatt talált kidobott szőnyegből és villanydrótból táskát a biciklinek, merthogy a szabály az, hogy biciklit mezítelenül nem szabad vonaton szállítani. Szét kell szedni, amennyire lehet, és be kell csomagolni.
Az út legdurvább része Yokohamában, Sakuragichótól a kollégiumig tartó mintegy négykilométeres szakasz volt, tudniillik Attila biciklijén nincs csomagtartó, így a két táskát és a gitárt mind a vállamon kellett felhalmozni. Mint egy karácsonyfa. De megérkeztem, és Attila a vártnál jobban örült a bringának. Biztos még sose volt hegyi biciklije.
Délután különféle okokból kifolyólag a Kiss famíliát látogattuk meg (akiktől Attila tavaly a leselejtezett számítógépet kapta), azazhogy pontosabban Rékát, aki most éppen annak a cégnek dolgozik, akiknek két éve Káldi Peti volt csoporttársam. Kicsi ez a világ, na. Szóval meglátogattuk mégegyszer a céget, elbeszélgettünk Tooyama őfőméltóságú úrral, én harmadszor is megnéztem a T2-t szélesvásznú, szuper THX sztereóban, aztán kaptunk enni Kisséknél.
Rettenetesen elment az idő, meg még kicsit esni is kezdett. Haza már nemigen mehettünk (nem volt vonat meg metró), hát gondoltuk, majd jól elmulatjuk az időt Roppongiban. Egy jó órával később még mindig sétáltunk összevissza az esőben, álmosan, fáradtan, elegünk volt az egészből és fél hatig, az első metróig még mindig volt vagy három és fél óra.
Végül aztán egy McDonaldsban leroskadva meghallottuk, hogy a mellettünk lévő padon ülő két lánynak kábé ugyanez a problémája. Elhívtuk őket latint táncolni, az enyém valami hihetetlenül béna volt, de legalább elmúlt az idő. Reggel nyolcra értünk vissza, és szépen be is ájultunk az ágyba.

PostHeaderIcon

Az elmúlt két napban csak sikerült valahogy összekaparni az Oki senseinek beadandó dolgozatot. Még három dolgozat. Oki sensei nem volt bent, csak Ichioka-san matatott valamit bent a szobájában. Kérdeztem, ő hogy áll a dolgozatokkal. Sehogy. Ez jó. Már azt hittem, én vagyok a legkevésbé szorgalmas. Az elmúlt hetekben totál depressziós voltam. Megnéztem vagy húsz-harminc videofilmet, oszt körülbelül annyi. Semmi értelmeset nem csináltam.

PostHeaderIcon

Ma elajándékoztam a tízyenes nagy macit is. De ez egy kicsit hosszabb történet.
Felfigyeltem egy csapat jól öltözött emberre két házzal arrébb, akik szemlátomást valami eligazítást tartottak, aztán szétszéledtek. Én visszamentem valamit pötyögni a számítógépen, amikor is három perccel később nálam is csengetnek. Ajtót nyitok, egy kedves, huszonötévesforma, rendkívül kulturáltan és jólszituáltan öltözött lány mosolyog rám. Kérdezi, ismerem-e a Bibliát. A nyelvemen volt, hogy visszakérdezzek, miért, ő ismer, de aztán csak bólintottam, hogy igen. Van itt magyarul is, angolul is. Szoktam-e olvasni? Hogyne. És hát mit gondolok róla?
Szeretem az ilyen hasznos kérdéseket. Bosszúból közöltem, hogy buddhista vagyok. Addigra már rájöttem, hogy kicsoda, tudniillik a kezében szorongatott kétféle színes újság egyikének címében felfedeztem a “torony” kanjiját. Hát persze, hogy Jehova tanúi, az Őrtornyukkal.
Stratégiát váltottam. Eddigi morc pofámat levetkezve egyszerre csak rém szívélyes lettem, és hangosan elkezdtem hálálkodni, megköszönni, hogy milyen kedves, hogy idáig fáradt. Berohantam a maciért és a lány kezébe nyomtam. Nem értette. Mondom, ongaeshi, szívesség viszonzása (ez itt valami fontos dolog), ő volt olyan rendes, hogy ide eljött, a lelkemet megmenteni, nekem meg nincs másom, csak ez a kis macim (hatalmas egy állat volt, vagy egyméteres), hát nekiajándékozom. De hogy ő ezt nem fogadhatja el. Jaj, dehogynem.
A lány fél perc alatt elmenekült. Pontosan ezt akartam elérni. Még kinéztem utána az utcára, ahogy befogja a csoport többi tagját (elég hamar kidobhatták őket máshonnan is), integettem nekik, aztán tovasiettek, biztonságosabb, macimentes lakások felé

PostHeaderIcon

Ma csodát láttam, azazhogy hallottam. Elmentem a Parco nevű áruházba, ha mást nem, hát játszani a szintetizátorokkal, és benéztem a CD-boltba is. Nagyobb CD-boltokban bele lehet hallgatni a legfrissebb újdonságokba, és felfigyeltem egy Petty Booka nevű nőszemély Fujiyama Mama című lemezére. Kiderült, hogy ez egy japán néni, aki country- és bluegrass nótákat énekel angolul, ám valami rettenetes japán kiejtéssel. Azazhogy a kiejtése a szokásos japánokénál sokkal jobb volt, de még mindig egy elég érdekes akcentussal. A számok közül néhány különben bitang jó lett volna, de egyszerűen nem bírtam megállni hangos röhögés nélkül. A lemez címadó dala – sajnos, itt reprodukálhatatlan, de – valahogy így kezdődik:
I’ve been to Hiroshima
Nagasaki too,
And now I’m gonna climb Mount Fujiyama, Fuji-Fujiyama
‘Cause I’m Fujiyama Mama, Fujiyama Mama….

Na, az még benne a gyönyörű, hogy a lány a japán szavakat viszont gyönyörű szépen japánul ejti ki, azaz a Fujiyama leginkább Huzsijamá-nak hangzik, szóval élménynek eléggé hasonló, mint amikor a dunaújvárosi Lenin Kohászati Művek férfikara előadja a “Szamtájmsz Áj Fíl Lájk E Madörlesz Csájld” című spirituálét, 120 decibellel. Azért talán egy kicsit jobb. De komolyan, exportálni kéne Amerikába, hulla jól szórakoznának rajta…

PostHeaderIcon

Vanda itthagyta a tévéjét nekem. Pedig már éppen kezdtem volna abbahagyni a videózást, mondván, hogy úgysem tudom rendesen nézni.

PostHeaderIcon

Reggel még kikísértem Van-chant az állomásra. Szegény, biztos nagyon fáradt lehetett, nem aludt éjjel egy percet sem. (Sokat én sem.) Ő buszra szállt, én parasztbiciklivel kergettem a buszt, aztán végül én értem előbb az állomáshoz. Integettünk, aztán csak elment a vonat. Mától kezdve én vagyok az egyetlen magyar Matsumotóban.

PostHeaderIcon

A múltkor ugye, nem sikerült megmászni a hegyet Kamikoochin két óra alatt. Meg aztán amúgy is biciklizhetnékem volt, így kitaláltam, hogy felmegyek biciklivel – úgy 50 kilométer –, megmászom a hegyet, aztán visszajövök.
Hasonló ocsmányságú útra számítottam, mint ami Utsukushigaharára visz fel, de aztán – relatíve – kellemesen kellett csalódnom. Kamikoochi – legalábbis a buszvégállomás, ameddig biciklivel fel lehet menni – ugyanis maga pár száz méterrel alacsonyabban van, 2000 helyett csak úgy 1700-on, plusz a felvezető út nem 20, hanem 50 kilométerre van elosztva. Embertelen emelkedők tehát nemigen voltak (szemben a másik úttal, ami végig az).
Voltak viszont alagutak. Szám szerint 22 darab, nagy részük 2-400 méteres, de akadt 2,2 kilométeres is, meg egy pár 8-900 méteres is. Szélességükről annyit, hogy ha egyszerre akart elhaladni egymás mellett két szembejövő kamion, akkor mellettük már legfeljebb csak egy tapétavékonyságú biciklista fért volna el. Így aztán nagyon kellett hinnem abban, hogy tulajdonképpen a japán autósok nem akarnak nekem (meg maguknak) rosszat, és életben hagynak. Ez végül is megtörtént, de azért az ember gyakorolja egy kicsit a halálfélelmet, amikor mondjuk egy 800 méteres, kanyarodó alagútban húz felfelé, tehát sietni nem igazán bír, majd meghallja, hogy egy kamion bevágódik mögötte az alagútba, az engedélyezett 50 helyett minimum 80 kilométer per órás sebességgel, és tudja, hogy a kamionsofőr a kanyar miatt még nem látja, majd csak egy pár másodperccel később. A dolog egyébként nem olyan rettenetes, mint ahogy elsőre hangzik, mert a Kamikoochira vezető út vékony, ezért néhány helyen csak egy-egy irányba engedik át az autókat, szóval egész ritka az egyszerre két irányba menő forgalom. De néha előfordul, hogy az alagútban szemben is jön egy kamion, meg hátul is egy, ezerrel. Ilyenkor nagyon kell hinni Istenben.
Egész úton gondosan vigyáztam arra, hogy ne nagyon készüljek ki, nem siettem felfelé, többször megálltam. Mégis, az egész füstbe ment az utolsó alagút miatt. Az utolsó, mintegy 1-1,2 kilométeres alagút ugyanis egy kicsit régebbi, kicsit rettenetes állapotban van, ömlik az alján a víz, szét van töredezve a beton, az út benne piszok meredek felfelé, és az egész olyan vékony, hogy csak egyirányú forgalom fér el benne, és egy busz mellett már csak az említett igen vékony biciklista. Azt még el kell mondani, hogy ettől a ponttól (mintegy 5 km-el a buszvégállomás előtt) kezdve meg van tiltva a maikaa, azaz saját autóval nem lehet felmenni Kamikoochira, csak busszal vagy taxival. (Igen, taxival.) Tehát az alagút előtt már csak taxik és főleg buszok sorakoztak.
Én mindezt nem tudtam az alagútról, tehát vidáman bevágódtam, majd döbbentem, és elkezdtem kétségbeesetten felfelé tekerni. A buszsofőrök is idegesek voltak, dudáltak, ami egyetlen egy dolgon javít egy sötét alagútban, az ember adrenalinszintjén, amin egy bizonyos határ felett azért már nem olyan nagy öröm javítani. Még jobban megrettentem attól, hogy jó, most ezek a buszok elmennek mellettem, túlélem, rendben, de mi van, ha szemből nekemeresztik az ott várakozó forgalmat? Nem vagyok különösebben klausztrofób – a katonaságnál is túléltem egy év K-2-es telefonközpontkocsit, pedig abban aztán nemhogy focizni nem lehet, hanem felállni sem – de valahogy nem akartam egy busz kerekei alatt végezni, ami aztán egészen érdekes teljesítményre sarkallt.
Szóval tekertem, mint az eszement, hogy minél hamarabb kikerülhessek a fényre – az persze, eszembe sem jutott, hogy az alagút alsó végén beszóltak felfelé, hogy egy bringás őrült is megy felfelé, tessék megvárni. Meg is vártak, szóval elég lett volna egy picivel kevésbé igyekezni is, de a végeredmény az lett, hogy mozogni alig bírtam a sprint után.
A buszvégállomás már nem volt messze, addig valahogy elgurultam, de leszállva a bcikiliről, szó szerint kicsit remegtek a lábaim és nemigen tudtam ügyesen járni. Viszont majd egy órával korábban érkeztem fel a tervezettnél. (Nem, nemcsak az alagút miatt, 50 helyett valamiért 60 km-re emlékeztem.) Pihentem öt percet, ittam sok vizet, majd miután a lábam nemigen akart javulni, gondoltam, hát elindulok felfelé a hegyen, majd csak lesz valahogy.
Az elkövetkező három óra kínlódást valahogy nem szívesen részletezném, bár kétségkívül meglehetősen szuggesztív jelzőkkel tudnám leírni azt a vánszorgást, amit rendeztem felfelé a hegyen. Elég hamar kiderült, hogy a múltkor rosszul emlékeztem valamire: 4 km-re még nem a hegycsúcs van, hanem csak egy menedékház, a csúcs 8 km-re van, tehát esélyem sem volt feljutni oda a múltkor két óra alatt. Most sem: de legalább a menedékházig szerettem volna elérni.
Ez végül is megtörtént, és biztosan vannak néhányan, akik csodálkoznak, hogy mi tartott három óra hosszat 4 km-nyi úton. Hát mert nem út volt, hanem lényegében 4 km-nyi lépcsőmászás, azzal a különbséggel, hogy a szokásos lépcsők nem ilyen meredekek, meg sokkal szabályosabb alakúak. Talán már emlegettem, hogy itt Japánban kicsit másképp meredekek a hegyek… Lehet jönni kipróbálni.
A menedékházban egy nagyon egyszerű, hármas szorzót alkalmaztak mindennek az árán, így nem siettem ebédet venni. Vizet viszont mindenképpen muszáj volt, mert kezdtem ijesztően kiszáradni. 1 liter vizet 100 yenért mértek. Még sosem ittam ilyen drágán vizet….
A visszaút, mind a gyaloglás, mind a biciklizés már sokkal csendesebb volt. Lefelé valahogy sokkal könnyebb volt jönni a hegyről, és a már emlegetett legutolsó alagutat leszámítva a biciklizés is elég nyugodt. Nagyon rodeózni nem lehetett lefelé, egyrészt a sűrű forgalom miatt, másrészt meg hogy nem voltak annyira meredekek lefelé a lejtők. Végül is megtörve, de fogyva nem, valahogy csak hazaértem. Az érdekes az volt, hogy úgy tizenöt kilométerrel Matsumoto előtt már iszonyúan el voltam fáradva, úgy éreztem, egy tapodtat sem bírok menni. Erre az utolsó tíz kilométeren valami egész durva tempót nyomtam, a legutolsó négyen pedig tényleg kegyetlenül siettem, merthogy esőre állt, és a végén öt perc alatt el is áztatott, de úgy, hogy a cipőmből is folyt a víz…
Egy meleg fürdő után sokkal vidámabb lett az este, de valahogy most nem bírok ránézni a biciklire.
Vanda holnap indul, egy napra Tokióba, ismerőst látogatni, aztán haza. Tehát ma pakol. Én – miután úgy-ahogy magamhoz tértem – átmentem meglátogatni, visszavinni neki ezt-azt, és este nyolc körül egy hatalmas összevisszaság közepén találtam. Sokat nemigen tudtam neki segíteni – a lábamon alig álltam – de állítólag már a puszta jelenlétem is segített. Végül is aztán persze, hogy nem fért el minden a zsákokban és bőröndökben, így aztán készült egy nagy doboz, amit én adtam fel másnap a postán.

PostHeaderIcon

Vandának már csak percei vannak hátra, tehát egy utolsó ígéret teljesítéseként még paprikáscsirkét főztünk (mármint főzött) Sawakiéknak. Eredetileg valami parki sütögetést terveztünk, de most éppen valami ételmérgezési járvány dúl egész Japánban, a profot meg elővette a szokásos aggódás (na ja, Megu-chan is enni fog a főztből), szóval ott frissiben, náluk kellett elkészíteni a kaját.
Én tevékenyen kivettem a részemet a munkálatokból: nem dugtam el a késeket, nem törtem össze a tányérokat, nem ejtettem le a csirkét a földre, és még egy csomó mindent nem csináltam. Ehelyett viszont elvittem a Yamaha-keyboardot és megmutogattam a senseinek. Teljesen ki volt akadva: az én masinám ugyanis kábé másfélszer annyit tud, mint az általuk pár éve méregdrágán vásárolt Yamaha Electone elektronikus orgona, igaz, annak lényegesen profibb a billentyűzete, meg van lábpedálja, stb. Bizony, bizony: az a hullámtábla-modulációs eljárás, amire a modern szintik épülnek, akkoriban új, tehát rettentő drága technológia volt (sokat kell számolni hozzá), ma meg kommersz vacak. Jut eszembe, azóta is rendszeresen próbálgatom a hanxerboltokban a különféle szintiket, és meg kellett állapítanom, hogy egészen drága berendezéseknek sincs jobb hangja, mint az enyémnek, legfeljebb több paraméterük változtatható. Úgy néz ki, a Yamaha megint valami dömpingre készül (annak idején a SoundBlasterbe beépített FM-szintichippel tette ugyanezt).
Sawaki profék süketszobát építettek a lakásukban, mivel elég sokat zenélnek, és nem nagyon szeretnének kétes népszerűségre szert tenni a társasházban. Így most eléggé összement a lakásuk, de nagyon jót játszottam a süketszobában. Teljesen persze nem süket, de tényleg alaposan tompítja a hangot. Jellemző, persze, hogy a japánok általában mire veszik: hogy karaokézzanak benne. Vagy arra, hogy a megfáradt családfő a gyerekek üvöltözése elől visszavonulhasson…
A paprikáscsirke különben egészen jól sikerült. Meg kéne tanulnom nekem is. Szégyen, hogy vagy harmincféle japán kaját el tudok készíteni, magyart meg a palacsintán kívül egyet sem…

Keresés
Archívum
Friss hozzászólások
Kategóriák
Naptár
December 2014
M T W T F S S
« Oct    
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031